A coming out hazugság

Meghökkentő lelkesedéssel ünnepli a média azt az – amúgy is meghökkentő – tényt, hogy a „múlt csütörtökön megválasztott új brit parlament képviselőinek 7 százaléka – összesen 45-en – nyíltan meleg, ami nem csak Nagy-Britanniában számít rekordnak, hanem világviszonylatban is.” Tehát felhőtlen az öröm, csak éppen az nem derült ki, végül is mi ünnepelni való van ezen.

Közben kiderült az is, hogy egy sor országban, még a szomszédos Szerbiában is homokos miniszterelnök lett, illetve lesz. Mondhatnánk, hogy lám csak, a buzik átvették a hatalmat, de ez így nem lenne pontos. Mert tulajdonképpen már elég régen átvették. Elég régen meghatározó szerepet tölt be világunkban a coming-out nyomorúsága.

Nem akarom tudni!

Valamikor az ántivilágban volt egy kedves vicc, amely szerint Joe, az amerikai és Szergej az orosz (más változatok szerint lehetett még pár vitapartner) azon vitatkoznak, melyiknél kisebb az antiszemitizmus. Nálunk annyira nincs antiszemitizmus, hogy 45 zsidó van a parlamentben – büszkélkedik Szergej. Nálunk annyira sincs, hogy nem tudjuk, hány zsidó van a parlamentben – felel az amerikai.

Zavarba ejtő az imént keretezett szemüveg lencséjén át olvasni az országgyűlési buzeránsvilágrekordot, mert engem őszintén nem érdekel, hogy hány buzi van a brit parlamentben. Vagy bármilyen testületben, vagy bármilyen összefüggésben, amikor ennek az összefüggésnek nincs relevanciája.

Képzeljük csak el: megáll az autószerelő a nyitott motorház fölött, majd mielőtt nekiállna kicserélni az elromlott trafót, jelentőségteljesen kijelentené, hogy ő a melegek táborát gyarapítja. Ugye, hogy megdöbbentő volna. A delikvens kétségbeesetten gondolkozna azon, vajon ez mit jelent a munka, a fizetés, ellentételezés szempontjából. Másmilyen lesz az új trafó? Kisebb vagy nagyobb lesz a tarifa? Mi lesz a számlára írva?

Hasonló a helyzet a brit parlamenttel kapcsolatban is. Most mi van? Majd melegebb törvények születnek? Melegebbek, mint eddig? Alig valószínű…

Az, hogy valaki buzi, engem egyetlen összefüggésben érdekelhet, vagy mondom inkább úgy, a szexuális preferencia egyetlen kontextusban fontos, mikor kizárhat, vagy összehozhat párokat. Amúgy meg nem érdekes.

Ne kényeskedjetek!

De a coming-out világmozgalom nem a nyilvánosságra hozott szexuális érdeklődéssel kezdődött. Valójában minden személyes nyomorúság kikürtölése, minden személyes nyomorúság társadalmi üggyé tétele ide tartozik.

Miközben engem egyik sem érdekel.

Nem érdekel, kinek, milyen a nemi identitása, nem érdekel senkinek a vallása, világnézete vagy politikai meggyőződése, nem vagyok kíváncsi testi, lelki torzulásaira, elhízottságára, hiányzó végtagjaira, nem érdekel traumatizált gyermekkora, különös származása, nem érdekel miféle tragédiákat szenvedett el ő vagy valamely felmenője, hazája, vagy nemzete, nem érdekel a holokausztja, a rabszolgasága, a területi megcsonkítása…

Egy esetben vagyok hajlandó bármi effélével foglalkozni: akkor, ha a barátom beszél róla, ha egy számomra amúgy fontos ember mond valamit azokról a nehézségekről, amelyekkel neki meg kell küzdenie.

Magunk között szólva, azért hadd tegyem hozzá, ilyenkor többnyire legjobb barátomat is kényeskedő lúzernek tartom. Derék férfiak nem nagyon foglalkoznak a körülmények kellemetlen mivoltával. Ők ugyanis tudják: a körülmények szükségszerűen kellemetlenek, ha vannak céljaink. Ezekhez többnyire éppen a körülmények dacára vezet az út.

Sikeresek, kudarcosok

És ezzel el is jutottunk oda, ahova haladtunk. Meggyőződésem, hogy az efféle panaszkodások kizárólag arról szólnak, hogy megmutassák, valaki más – leginkább az elnyomó többségi társadalom – felel az egyén balsorsáért. Minden coming out üzenete ez: ti vagytok a hibásak azért, hogy én egy sikertelen, szerencsétlen, elfuserált alak vagyok.

Én azonban egy másik nemzedék, egy ma már keménynek tűnő, derekasnak tetsző generáció fia vagyok. Szerintem a másokra mutogató coming out bűnbakkeresés nem csak erkölcsileg elfogadhatatlan, de egész egyszerűen nem igaz. A mi nemzedékünk, a rendszerváltók generációja, és szüleink, nagyszüleink nemzedéke egy csodálatos Európát hozott létre. (És ebbe tulajdonképpen bele tartozik a szocialista Közép-Európa is) Olyan világot, amelyben mindenki ugyan nem, de bárki lehet sikeres és boldog.  Az emberi létezés minden örömét, teljességét elérheti az, aki hajlandó tenni érte. Tanulhat, utazhat, gyarapodhat, szerelmeskedhet, vagy éppen hülye cikkeket írogathat a blogjába.

Akinek nem sikerül, kétségtelenül maga tehet kudarcáról.

Akinek nem sikerül, az nem hibáztathatja a többieket a saját nyomorúságáért. Nem mutogathat a többségi társadalomra csak azért, mert neki, buziként, nőként, sántaként, vagy mifeneként nehezebb. Éppen olyan hamis és hazug bűnbakkeresés lapul a politikai korrektség, a genderideológia, a holokausztkultúra, a feminista mozgalmak, az emberjogi NGO-k idióta kezdeményezései mögött, mint amilyen bárgyú bűnbakállítás lapul az antiszemitizmus, a trianonozás, vagy éppen az illuminátusok szektájának gonosz hatékonyságába vetett hit mögött. Jó lenne észre venni, a safe space mozgalom és a homokos coming out semmivel sem jobb, több, tartalmasabb kiállás, mint az oltásellenes deviancia, vagy a cemtrail-idiotizmus. Mind azt üzeni: Valakik bántanak. Valakik okozói az egyéni nyomorúságnak. Valakik felelősek az egyéni sorsért, de persze véletlenül sem az egyén maga.

Oh, szerencsétlen hülyék!