Szabadság, szerelem

Most, hogy a baloldali, liberális politikai csoportosulások, sőt csoportosulásocskák elkezdtek felkapaszkodni a Budapest Pride menetelőinek hátára, érdemes pár kérdést föltenni a felhevült aktivistáknak. 

Előbb azonban vegyük át az eddig felmerült legfontosabb gondolatokat! A Demokratikus Koalíció felhívásában így fogalmazott: „senkit nem érhet hátrányos megkülönböztetés semmiért, és mindenki szabadon szerethesse azt, akit akar.” A Momentum főliberálisa Fekete-Győr András szerint pedig a „szerelemnek nincs színe, nincs nemzetisége, nincs neme”.

Mije van a szerelemnek?

A két – tulajdonképpen párhuzamos – gondolatfoszlány után a számos probléma merül föl. Bemelegítésképen kezdjük pár egyszerűbb kérdéssel, mert bár magam ebben a tekintetben nem tartozok az ókonzervatív közösséghez, mégis fontos lenne tudni, mit gondolnak Fekete-Győrék, ha már nyilatkozatukban a pápára is hivatkoztak. Tehát van-e a szerelemnek családi állapota? Van-e neki házastársi hűsége? Hovatovább van-e a szerelemnek cölibátusa?

Régi lovagregényekben, így például Lancelot és Guinevere liaisonjában az önmegtartóztatásnak volt valami különös bája, varázsa, adott némi hajtóerőt a hősöknek… S, ha már pápa, hát mintha az agg Ferenc is mondott volna olyasmit, hogy nem a buzikkal van baj, hanem a buzulással…

Jó lenne tudni, mit gondolnak az effélékről a felvonuló politikusok.

Oh, szent Pygmalion!

De tulajdonképpen ezek pusztán elméleti kérdések, nem társadalmi problémák, olyasfélék, mint maga a homoszexualitás: magánügyek.

Közügyszerűbb azonban, hogy ha a „szerelemnek nincs színe, nincs nemzetisége, nincs neme”, akkor vajon van-e neki fajtája, vagy úgy általában, van-e a szerelemnek organikus korlátja? Hogy a DK megfogalmazásait is ide idézzem: szabadon szeretheti-e az ember a kutyáját, vagy, mit tudom én, a vízilovát? Létezhet-e szerelem ember és állat között, mikor és kik fognak szót emelni azokért, akik beleszerettek egy bájosan szexi botsáskába? Állatkínzás-e a csókolózni a pelikánnal, és őszinte szerelemben egyesülve oltár elé vezethetném-e páromat, ha arám egy páfrány volna, vagy egy szemüvegtok?

Elismerhető-e házasságként ember és gép, ember és kép, ember és hajasbaba frigye? Oh, szent Pygmalion! Vezess minket e kérdésekkel kikövezett nehéz úton!

Van-e a szerelemnek szabad akarata?

Nem kell megijedni, nem fogom felsorolni az összes feltételezhető perverzitást, mint a „nem és szín nélküli” szerelem megannyi fantáziadús permutációját, de van itt valami, amit azért nagyon is meg kell kérdezni: Van-e a szerelemnek rokonsági foka? Van-e életkora? S leginkább van-e a szerelemnek szabad akarata? Úgy is kérdezhetném, az őszinte és korlátlan szerelemben elmerülve hány éves kortól teheti magáévá apa a lányát?

Mert ugye, ha neme és színe nincs, akkor miért lenne éppen életkora?

Na, túl demagóg lettem, belátom. Annál is inkább, mert én tulajdonképpen a szabad szerelem híve vagyok és a buzikkal sincs semmi bajom. Igencsak elképzelhetőnek tartom, hogy a szerelemben tényleg nincsenek határok. De ha már elszállt liberálisaink közüggyé dagasztják a magánügyet, ha már olyannyira szeretnek alsógatyákban és csipkebugyikban turkálni, ha van pofájuk politikai harcot hirdetni a legszentebb privatissimum körül, akkor legyenek szívesek nyilatkozni arról, tulajdonképpen, hogy gondolják, meddig terjed a szerelem szabadsága?