Mit csináljunk, ha egy elmebeteggel hoz bennünket össze a sors?

Természetesen ennek a felvetésnek semmiféle aktuálpolitikai vonatkozása nincs, talán csak az elmúlt néhány nap benyomásai alapján merült ez fel bennem. Ugyanúgy megírhattam volna ezeket a gondolatokat Gyurcsány miniszterelnöksége vagy Márki-Zay előválasztási győzelme után is. És most nem gúnyolódom, hanem komolyan beszélek.

Ritkán találkozunk igazi romboló pszichopatákkal, és ezek nagyon nem olyanok, mint az amerikai filmekben, hanem annál sokkal, de sokkal pusztítóbbak. Az őrület, bármennyire is furcsa ezt mondani, semmi emberit nem tartalmaz; kívül van a józan eszünkön és kívül van minden érzésünkön, indulatunkon, mindenen kívül, amit el tudunk képzelni. Rengetegféle van belőle, és bizony ritka az olyan elmebeteg, aki néha, akár idejének egy jelentős részében nem mutat olyan érzelmeket, viselkedéseket, amelyek alapján megérdemli legalább a részvétünket. És embervoltunkból következően nem tudjuk eldönteni, hogy az illető tényleg küzd a démonjaival és néha veszít, vagy élvezettel használja a saját démonait a saját érdekeit követve. Azt nem tudom, hogy olyan őrült van-e egyáltalán, aki teljesen azonos a démonjaival, de ha a kommunistákra, nácikra gondolunk, attól tartok, hogy ilyenek is vannak.

Az ilyen ügyek elmesélhetetlen történetek. Ha el is hangzanak, ha le is írják őket, a valóság halvány visszfényei csupán. Mindenki adjon hálát az isteneinek, ha nem kényszerült ilyet átélni.

Amikor a dráma valóság, amikor nem törekszik senki katarzisra, amikor minden fájdalom megmarad.

Sosem tudhatod, hogy egy másik ember igazat mond vagy hazudik, de ha napi rendszerességgel hallgatsz meg más embereket az életük fontos ügyeiben, kialakul egy rutinod abban, hogy hiszi-e az illető maga, amit mond, vagy maga is tudja, hogy hazudik. Sok olyan történetet hallottam, ami mögött ott állt az elmesélője, máig emlékszem az elbeszélt események bevillanó képeire a fejemben, amikor az áldozat láttató erővel beszél, de egyúttal szenvtelenül, távolságtartóan és rezignáltan is.

Több mint húsz évet foglalkoztam beteg, szenvedő és/vagy nyomorult körülmények között élő, sokszor csak (!) bántalmazott emberekkel, gyerekekkel. A szenvedést meg lehet szokni kívülállóként, de a szenvedés értelmetlenségét nem. Különösen akkor nem, ha az más ember közvetlen gonoszságának, indulatának, ostobaságának, butaságának, beszűkült tudatállapotának következménye.

Amikor azonban az igazi őrületről beszélünk, akkor azzal szembesülünk, hogy emberek, egyébként magukban normális emberek rossz helyre születve, rossz párt választva, rossz munkahelyre kerülve életeket vagy legalábbis életeket kitevő éveket élnek le ilyen szituációkban.

Aki pechjére egy őrült bűvkörében vagy rabságában ragad, és nem menekül, vagy úgy dönt, hogy nem menekül, az csak látszólag törődik bele a sorsába. Sokszor nem is tudja, hogy mivel van dolga: az őrület lényege pont az, hogy más ember számára a gondolatok és asszociációk káosza, a tökéletes érzéketlenség mások iránt felfoghatatlan. De az ember olyan lény, amely szinte minden szélsőséges pszichikai terheléshez, sőt, akár a folyamatos fizikai bántalmazáshoz is hozzá tud szokni. Kívülről nézve ez sokszor olyan, mintha az ember egyenesen arra lenne tervezve, hogy beletörődjön az ilyen helyzetekbe. Egyébként tehetséges, intelligens emberek is beleragadhatnak egy másik ember őrültségének csapdájába. Az emberben, a jó emberekben erős a lojalitás, a hűség, a felelősségérzet, és még a rossz forrása iránti empátia is. Az empátia a legemberibb tulajdonságaink egyike, az ilyenfajta őrültek csak használják és kihasználják az empátiát, de nem érzik. Az ilyesfajta őrület leggyilkosabb tulajdonsága, hogy mindig jelen van. A gonosznak nem hangulatai vannak: a gonosznak érdekei, tervei, vágyai vannak, akármit is mutat éppen magáról.

Aki nem élt át ilyet, vagy aki nem találkozott ilyesmivel a szakmája okán, az igazából nem is tudja elképzelni, hogy ez mi. Amikor ilyen ügyek különösen nagy visszhangot kiváltva bukkannak fel a nyilvánosságban, amelyekben a tapasztalat felismeri a mintát, a manipulációt, a nárcizmust, a totális érzéketlenséget, azt, amikor valaki csak használja a maga körül a többi embert, akkor nem egyszer előfordul, hogy banális okból felhívnak régi kliensek, hogy aztán valahogy szóba kerülhessen a saját sorsuk. Nagyon sokszor csak akkor értik meg, mi is történt velük, amikor már kívülről látják a múltjuk ezen részét. Nem olyan könnyű megélni, hogy vége van, mert az őrület, az őrült szinte mindig igyekszik elhitetni: tőle nem lehet megszabadulni. Csak az tünteti el, ha az áldozata tudja, hogy dehogynem, és ettől újra csak egy kis senki lesz majd.

Tehát mit is csináljunk, ha kifogtunk egy őrültet? Meneküljünk. Nincs kompromisszum, nincs olyan, hogy az ő szempontjait is figyelembe kell venni, segítséget kell kérni és ki kell zárni az illetőt az életünkből. Az őrült projektje mindig az, hogy elhitesse, a menekülés lehetetlen, az áldozaté pedig annak a megértése, hogy nemcsak tud élni az őrültje nélkül, hanem csak úgy tud élni.

(Minden eset egyedi: ha úgy érzi valaki, valahogy nem normális a hétköznapi élete, mert valaki elfoglalta azt, valaki meghatározza, hogy mit gondolhat és érezhet, akkor elsődlegesen azért kérjen segítséget, hogy megértse a saját helyzetét. Ez a kulcsa mindennek: kérj segítséget és aztán tanulj meg menekülni.)

A vezető kép illusztráció. (a Canváról származó kép feldolgozása)