Amikor a katonák is sokkal jobban akarják a békét, mint a haladó politikusok

Tele van a hócipőm azzal, hogy állandóan olyanok ellen kell érvelnünk, akik minden a saját ideológiájuk és érzelmeik mentén értenek félre. A hülyék pár napja attól kaptak idegrohamot, hogy a magyar vezérkar új főnöke egy félmondatban nem teljesen pontosan mondta fel az aktuális liberálmarxista történelemértelmezést a második világháború kezdetével kapcsolatban.

Én voltam katona, de nem akartam katona lenni és nem is váltam katonává, viszont rengeteg nagyon hasznos, habár talán drágán megvásárolt tapasztalatot szereztem abban a másfél évben. Tehát nem igazán értem, miért akar valaki hivatásos katona lenni, de az ezzel járó áldozatot nagyon tisztelem, főleg azokét, akikről éles helyzetben kiderül, hogy alkalmasak is a feladatukra. A liberálisok közkeletű elmebaja volt régen, amikor még pacifisták méltóztattak lenni, hogy gyűlölték a katonákat, mert természetesen nem a politikusokat okolták a háborúkért, hanem a katonákat.

Ez az USA-ban odáig ment, hogy a vietnámi háború idején már a sorozott közkatonákat is gyűlölték, amikor azok visszajöttek a háborúból. A nyugat-európai pacifisták is utálták a NATO-t, a katonákat, és a pártjaik, ha hatalomra kerültek, mindenütt leépítették a hadseregeket az elmúlt évtizedekben. Egyszerű igazságnak tűnt a számukra, hogy ha nincsenek katonák, akkor nem lesz háború sem. A sorkatonaságot mindenütt megszüntették, ami tetszik, nem tetszik (nekem például nem tetszik), de a fiatal férfiak „életbe rázásában”, felnőtté tételében mással nem pótolható szerepet játszott. A nyugati társadalmakban és már nálunk is, a fiatal férfiak fizikai és lelki megterhelésének kimaradása a szocializációból a most már nyilvánvalóan káros következményekre vezetett.

Mindannyian (szinte) meg akartuk úszni a katonaságot, és a katonaidő alatt mindent megtettünk, hogy akadályozzuk a rendszer működését és a lehető legtöbbet szakítsunk ki magunknak az időből a lógásra és a szórakozásra. Egy zárt katonai rendszerben destruálni stresszes és fárasztó, pont olyan készségeket fejleszt tehát a dolog, ami a katonásdihoz is kell. És ha jó a kiképzés, az ember megtanul egy csomó olyan dolgot, mint például a másokkal való nagyon szoros együttműködést, és megtapasztalja az egymásrautaltságot és az összezártságot szélsőségesebb viszonyok között is. Ma ezt a Való Világ-szerű műsorok homoszexuális változatából kellene megértenie egy fiatalnak. Fizikai képzésről meg persze szó sincs. Pedig jól kiképzett, katonáskodni tudó férfiak nélkül nincs túlélni képes társadalom.

Tudom, revelatív megállapítás lesz, de nemcsak a sorkatonák nem szeretik a háborút, hanem a hivatásosok döntő többsége sem, legfeljebb néhány őrült, aki a ferde hajlamai kiélése érdekében akar kommandós vagy világuraló hadvezér lenni. A vezérkarok a gyors győzelmeket szeretik, a végrehajtható feladatokat, amelyek nem járnak a saját hadseregeik jelentős meggyengülésével. Például az ukrán vezérkar bizonyosan undorodik Zelenszkijtől és a bandájától, még akkor is, ha a nemzeti hevület, a korruptságra való beteges hajlam és a hatalomvágy össze is köti őket. Mert a katonáikat feláldozó hülye civilekről pontosan tudják, hogy jelentős részük öt percet sem bírna ki éles körülmények között, nemhogy a front forró pontjain. És azt is tudják, hogy milyen döbbenetes veszteségeket szenvednek el a csapataik ebben az egyáltalán nem szükségszerű háborúban.

A magyar vezérkar új főnöke tehát nem szeretné kipróbálni sem magát, sem a Magyar Honvédséget semmiféle háborúban, csak azt szeretné elérni, hogy a magyar politikusok tárgyalási pozícióját bármilyen geopolitikai kérdésben erősítse egy olyan ütőképes katonai erő, amely képes nagyon jelentős károkat okozni bármiféle ellenségnek, és így megfontolásra kényszeríteni bármiféle latorállamot, hadurat, elmebeteget a környezetünkben.

Nyilván nem a szellemi fogyatékosok számára volt kalibrálva a következő, idegrohamokat kiváltó mondata:

Gondoljunk bele a második világháborúba, 1939-ben a német–lengyel háború lokális háborúnak indult, és mi lett a vége? Nem fogták meg – ha fogalmazhatok így – időben békefolyamattal az eszkalációt, és ez elvezetett a második világháborúhoz.

Mennyire seggfejnek (hogy egy katonai szakkifejezéssel éljek) kell lenni ahhoz, hogy ezt bárki is félreértse?

A második világháborúhoz az első után kialakított „békerendszer” vezetett, amelyet aztán katonailag és politikailag nem voltak hajlandók megvédeni a nyugati hatalmak. Pont úgy, ahogy most is, leszerelték a hadseregeiket és politikai eszközökkel kavarták a szart. Beáldozták a kreálmányukat, Csehszlovákiát, ahogy tulajdonképpen az osztrák függetlenséget is. 5 évig nézték tétlenül a német felfegyverkezést. 1937-ig a franciák és az angolok ketten lerendezhették volna a németeket. Elidegenítették maguktól az olaszok afrikai kalandjai miatt a most újra felhasznált „erkölcsi” alapon Mussolinit. Nagyon határozottan távolságot tartottak a Szovjetuniótól, erkölcsileg szintén nagyon helyesen, igaz, amikor végveszélybe kerültek Sztálinék, felismerve, hogy a szovjetek veresége Anglia pusztulását is jelentené, döbbenetes mértékű katonai felszerelést és élelmet, illetve nyersanyagot juttattak nekik.

1939 szeptemberében az angol és francia garancia a lengyelek számára nem ért semmit, a nyugati hatalmak akkor már katonailag nem voltak elég erősek. Na meg persze Londonban és Párizsban remélték, hogy esetleg az oroszok és a németek összekapnak Lengyelországon, Molotov–Ribbentrop-paktum ide vagy oda, és akkor hátba támadhatják a németeket. Ahogy Sztálin is abban reménykedett, hogy nyugaton egy nagy veszteségekkel járó állóháború alakul ki 1940 tavaszán, és akkor ő támadhatja hátba a németeket.

Oldalak tucatjain keresztül lehet sorolni azokat a várakozásokat, amelyek politikailag és katonailag aktuálisan reálisnak tűntek, hogy aztán a valóság elsöpörje őket. Isten viszont mindig a hatalmasabb és erősebb seregek oldalán áll – ennek a mondásnak az igazságtartalmát a második világháborúnál semmi sem mutatja jobban. A mai fegyverek nyelvén szólva: Isten mindig a nagyon sok atomfegyverrel rendelkező országok oldalán áll.

A német–lengyel és az orosz–ukrán háború geopolitikai és stratégiai hasonlósága egyébként kísérteties. Persze nem úgy, ahogy a liberális idióták gondolják. Ebben az új háborúban ugyanis a Szovjetunió szerepét Kína játssza. Európának az oroszokkal kellett volna kiegyeznie ahhoz, hogy a világtörténelem ideiglenesen vagy végleg – ki tudja – ne költözzön valahová Kínába. Ehelyett az oroszokkal háborúztatjuk az ukránokat. Miközben hagyományos katonai értelemben az oroszok sokkal gyengébbek, mint a NATO, atomhatalomként legyőzhetetlenek. Oroszország nemcsak a saját felfogása, hanem sajnos a tények alapján is védekező háborút vív, és nem azért nem élünk vele békében, mert nem lehet vele megegyezni, hanem mert az USA nem akar. Kína lesz az új CCCP, körülbelül tízszer akkora méretben, mint a névadó. Oroszországból lesz az új Németország, csak éppen nem lesz annyira megrogyva, mint az eredeti, sőt, végül össze is paktumoznak majd a kínaiakkal. Ez olyan lesz, mintha a keleti front örökre „befagyott” volna 1942-ben.

Persze még mindig jobb (statisztikai alapon) amerikai fogságba kerülni, mint oroszba, különösen, ha jól el tudod játszani az LMBTQ-személyt, és feltéve, ha nem muszlim terroristák közé csuknak mindenféle jogokat mellőzve „Gitmón”. De az ilyesmi a világtörténelemben nem szokott számítani.

Az állítólag atlantista és amerikai bekötöttségű „vkf” egyértelművé tette ezzel a mondatával, hogy mi a véleménye a nyugati politikusok háborús mániájáról. Egyébként a katonák pontosan tudják, hogy ennek a háborúnak az egyetlen nem végzetesen tragikus kimenetele a konfliktus befagyása. Minden más szinte bizonyosan eszkalációhoz vezet és totális pusztításhoz. Ilyen hülye nyugati politikusokkal bizonyosan megállíthatatlanul.

A vezérkari főnök persze fogalmazhatna hülyebiztosan, de az sajnos a liberálisok létezése következtében fizikai lehetetlenség.

Tehát: az összes nyüves háborúbuzi szerint jobb volt egy bármilyen időleges vagy stabil béke helyett a következő majdnem hat háborús év, annak minden szörnyűségével együtt. Az igaz, hogy szegény lengyelek vitték volna el a balhét magukban, de szerintem sokkal rosszabbul a konszolidálódó nácizmussal és sztálinizmussal sem jártak volna, mint azzal, ami valójában történt velük. Az ukránoknak meg mondja meg valaki, hogy ebben a háborúban ők a lengyelek.

(A gyengébbek kedvéért: ez a gondolatsor csak az idézett mondat formális jelentéséről és a szinte biztosra vehető szándékolt jelentéséről szól, nem az új vezérkari főnökről.)

Vezető kép: A Honvéd Vezérkar fõnökének jelölt Böröndi Gábor altábornagy a kinevezése elõtti meghallgatásán az Országgyûlés honvédelmi és rendészeti bizottságának ülésén 2023. május 2-án. MTI/Illyés Tibor