Milyen ország az, ahol az iskolai mészárlás a hétköznapok része?

Amerika nagy ország, de azért innen sok ezer kilométer távolságból is érezzük, hogy túl sok tömegmészárlás van abban a csodálatos országban. Különösen úgy, hogy hozzánk leginkább az iskolai és munkahelyi, illetve bevásárlóközpontokban elkövetett mészárlások jutnak el, esetleg egy-egy családtagok között kirobbanó lövöldözés, ami több áldozattal is jár. Ha a haladó sajtót is olvassa az ember, akkor kiemelt számban értesülhet az általában rendőri túlkapásnak nevezett esetekről is, amikor a kiérkező rendőrök keverednek halálos végű tűzharcba.

Ha ez utóbbiba ők halnak bele, akkor szakmailag nem voltak jók, ha pedig a bűnöző vagy az elmebeteg lövöldöző, akkor meg rasszizmus vagy minimum strukturális elnyomás, esetleg transzfóbia van a háttérben, mert a haladó amerikai gondolkodásmód szerint a tömegmészárosnak is joga van élni, túlélni a tömegmészárlást, hogy aztán évtizedeket töltsön a halálsoron vagy az egész életét a börtönben.

Lehet szeretni azt az állapotot, hogy az USA a világ csendőre és erre a csendőrre szükség van, akkor is, ha időnként ránk is rárúgja az ajtót, de azért ideje lenne tudomást vennünk annak a társadalmi kísérletnek az állapotáról, amit Amerikai Egyesült Államoknak hívnak. Semmiféle formában nem állítom, hogy ismerem Amerikát, azt a kulturális imperializmust ismerem, amivel Hollywood sok évtizede fárasztja a világot. Az sem segít, ha elolvasunk pár tucat könyvet Amerika politikatörténetéről, mert az meg már semmit nem mond az elmúlt pár évtized káoszáról. Ilyenkor egyszerűbb, ha egyedi esetek tömegéből ítélünk, ahogy azt egyébként az amerikai kulturális elit kívánja is tőlünk. Csak az elnyomás rendszerszintű, viszont az ebből következő tömegmészárlások mind egyedeik, az elkövetőknek nincs semmi más közös tulajdonsága, csak az, hogy az elnyomás áldozatai. Ha egyfajta elnyomottból van több az elkövetői csoportban, akkor ennek az az oka, hogy őket jobban nyomják el.

Amerikában gyakorlatilag minden pszichiátriai tünetet, devianciát valamilyen formában beemeltek a normalitásba.

Egyszerű logikai lánc ez, mindenkinek azt ígérik, az iskolákban most már láthatólag évtizedek óta, hogy van megoldás a megoldhatatlan problémáira. Ha szedi a gyógyszerét és persze a környezetében élő emberek mindenben alkalmazkodnak hozzá, akkor jól fogja majd érezni magát. Tulajdonképpen elég a közösségi médiában átállítani az egyik, az elnyomásból következő gendert egy másikra, amely aktus kifejezi egyébként a teljes szabadság megélését.

Az elmúlt pár évben mi itt Magyarországon is sajnálatos módon megszoktuk az elmebajokat. Szeretett nagyszerű szövetségeseink legfőbb törekvése ugyanis ez, hozzászoktatni minket az abszurdhoz. Ha valakinek volna kétsége erről, gondoljon csak arra, hogy a nyugati országok lakosságát milyen remekül hozzászoktatták a terrorcselekményekhez és a terrorfenyegetettséghez. Egy vonaton elkövetett baltás ámokfutás már csak a regionális sajtóba kerül be, hiszen ez együtt jár a bevándorlással, ami ugyebár már rég átvette a „legfőbb jó” helyét.

A különböző pszichiátriai tünetek identitásokká váltak és tilos kétségbe vonni a betegek hiedelmeit. Kész passz. De térjünk vissza a világ csendőréhez. Milyen társadalom az, ahol emberek tucatjainak van az a később realizált életérzése, hogy akár sok évvel később is visszamenjen a régi iskolájába és lőjön mindenkire, gyerekre, felnőttre, addig, amíg ki nem fogy az utolsó tár is. Könnyen írom ezt egy olyan országban, ahol nincs kint milliónyi fegyver az elmebetegek között, illetve az iskolával szembeni agresszió maximuma az, hogy a közösségi médiában rosszakat írunk róla. Magyarországon is sok kezelhetetlen ember van, csakhogy ők szinte kivétel nélkül „neveletlennek” minősíthetők és nem elmebetegnek. És halkan mondom, a neveletlenség viszonylag jól múlik, ha eltekintünk a liberalizmus dogmáitól.

Ez azonban az elmebajokról sajnos nem mondható el. A kirobbanó kontroll nélküli agresszió egyelőre még nem sajátja a mi társadalmunknak, de egy olyan idegen kulturális nyomás alatt állunk, ami pont úgy akarja szétzilálni a kultúránkat, hogy ne legyünk képesek arra, sem családként sem társadalomként úgy felnevelni a gyerekeinket, hogy azok képesek legyenek a mi fogalmaink szerint normálisnak lenni. Persze az „amerikai kultúra” nem kultúra a szó szoros értelmében. A szórakoztató ipara színtiszta propaganda, egy rémálomba forduló társadalmi kísérlet propagandája. Kötelezővé tenném valahol a felső tagozat elején az iskolákban a szovjet partizánfilm és Rambo megismertetését és összehasonlítását. Gyönyörűen meg lehet mutatni vele, hogy semmi nem függ össze semmivel, arról nem is beszélve, hogy ezek a (partizán) filmek milyen reálisan ábrázolják a németeket. (irónia)

A gyerekeknek egyszerre kellene megismerkedniük az összes elmebajjal és tudniuk, hogy minden didaktikus idealizálás, függetlenül a megvalósítás szakmai minőségétől, ótvaros hazugság, befolyásolási kísérlet.

Ahogy szerintem bármelyik tízéves is képes megérteni, hogy egy kamasz szerelmet ábrázoló hetvenes évekből származó, jó véggel rendelkező svéd film (aki látott ilyet az tudja miről beszélek) sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a teljes amerikai filmművészet és különösen annak Netflix jellegű része.

Az emberek nem maguktól őrülnek meg, és amitől megőrülnek, azt hozzánk is be akarják erőltetni. A genderőrület csak következmény, az iskolai tömegmészárlások is csak következmények, a normalitás teljes lebontásának következményei. Ma az USA-ban az ilyesfajta kiterjesztett, tömegmészárlással kiegészített öngyilkosság már a normalitás része. Mi nem ilyen normálisat akarunk magunknak.

Vezető kép: a lelőtt elkövető (képernyőkép)