Meg merik-e mondani az ellenzéki szavazóknak, hogy egy zakkantat választottak?

Az „Ellenzék” feliratú pszichiátriai osztály lakói eddig, ha összeszorított foggal is, képesek voltak elvegyülni a normális emberek között, ha kijutottak valaha a szabad levegőre. Az Európai Parlamentben, az ellenzéki tévék stúdióiban szinte semmiféle önkontrollt nem vártak el a háromszori kétharmad poszttraumás stresszétől gyötört páciensektől; ha nem habzott a száj, már minden rendben volt.

Köztudomású, hogy az elmebetegek folyamatos társasága – megspékelve azzal a kényszerrel, hogy úgy kell tenni, mintha minden rendben lenne velük – nagyon komoly mentális sérüléseket okoz a normális embereknek is; ha nincs nagyon stabil személyiségük, sajnos képesek átvenni a dühöngők tüneteit, tévképzeteit, indulatait.

Az ellenzéki politikusok közül egyre kevesebben tudják magukról, hogy ők fiúk-e vagy lányok, nem csoda hát, hogy az ellenzéki szavazók már egy ámokfutót sem ismernek fel, akkor sem, ha éppen átgázol rajtuk.

Az ellenzéki előválasztás nevű ámokfutóverseny befutója is ennek a jegyében zajlott. Gergely, aki legújabban már „nagyvadként” hivatkozik magára, diagnózist nem volt képes felállítani Péter nevű szobatársáról, csak azt érezte, hogy a jelenlétében jobban szorong, mint annak idején Zuglóban Tóth Csaba társaságában akkor, amikor az nagy teljesítményű ásógépekről mutogatott neki fényképeket. Talán még félre is értette Ferenc valamelyik SMS-ét, hogy kinek a javára is kell visszalépnie, mindenesetre terápiás szempontból hibás döntést hozott: megerősítette Pétert abban, hogy ő az aktuális Istencsászár. A politológusok nem pszichiáterek, ezért voltak képesek teljesen tévesen úgy értelmezni az előválasztás eredményét, hogy az ellenzéki szavazók Péterre szavaztak. Pedig pszichiátriailag helyesebb úgy leírni a jelenséget, hogy az ellenzéki törzsszavazók Klárától féltek jobban és nem Pétertől.

Végül is gondoljuk meg, nagydarab, agresszív házastársa elég sok embernek van otthon, minek akarnának maguknak még egy ilyet?

Péter pedig első közelítésben olyan egyénnek tűnt, akinek a hablatyolását, ha megunja az ember, viszonylag csekély erőfeszítéssel lehet kidobni a kocsmából. A rosszul kondicionált Orbán-fóbiások egy anti-Klárát választottak maguknak utolsó és egyetlen reménynek, és most teljesen leköti az agykapacitásukat, hogy egy kicsit is értelmes, normális kommunikációként próbálják bemagyarázni maguknak Péter csak kocsmai verekedés kezdeményezésére alkalmas mondatait. A Hadházy Ákos, Szél Bernadett, Bangóné, Szabó Tímea társaságába szorult ellenzéki újságírók és álértelmiségiek pedig egyszerűen nem merik megmondani a választópolgároknak, hogy az előválasztási csodafegyverrel a saját állásaikat lőtték telibe.

Pedig amikor valakinek az elmeállapotáról a zárt osztály törzsvendégei is kifejezetten rossz véleménnyel vannak, akkor nem kell másodvéleményt kérni, elég a főorvos úr szakvéleménye is.

Mi, akik Ferenc egóján edződtünk, megértjük nevezett szörnyű lelkiállapotát (már amennyiben az ő esetében a „lelki” szó használata indokolt), hogy egy nála sokkal nárcisztikusabb személybe sikerült botlania. Péter ugyanúgy szégyenképtelen, mint Ferenc, csak Ferencnél is sokkal több szekunder szégyenérzettel ajándékozza meg az országot, sőt, a saját szavazótáborát is.

Az a helyzet, egyre több ápolt tagadja meg, hogy Péterrel egy szobába legyen zárva. Nem mernek aludni, úgy érzik, tisztátalan lesz az étkük, ha Péterrel egy szobában kell elfogyasztaniuk. Rémálmaik vannak, azt álmodják egyre gyakrabban, hogy még végül Ferencet kell újra megválasztani betegbizalminak, mert ő lesz a legjobb megoldás.

De ki lesz az, aki kiáll a látogatók, az RTL Klub és az ATV kamerái elé és bejelenti, hogy személy szerint nem ért egyet Péter eddigi gyógyszerezésével, bizalma megingott a terápiában és a pszichiáter tudományában is? Ez bizony a teljes renonc bekiabálását jelentené, újra kellene kezdeni a teljes ágykiosztást. Nem beszélve arról, hogy Péter még jelentős rajongótáborral bír; ha elindul maga a választáson, biztos szerez 3–4 százalékot minimum, ami még az eddigieknél is nagyobb bizonyossággal garantálná a kétharmadot a kormánypártok számára. De van-e ennek még így bármi értelme?

Országos listája még nincs az ellenzéki összefogásnak, nyilván azért, mert pontosan tudja mindenki, akinél valamennyit is használ a gyógyszer, hogy az a jelenlegi helyzetben letárgyalhatatlan. Ugyanis mindenki az első hatvanban akar lenni a listán, hiszen csak az első hatvan hely tűnik valamennyire is biztosnak, vagyis csak ők fognak közgyógyellátást kapni a következő ciklusban is.

Hány biztos, kényelmes ágyból fogják kitenni a kedves beteget, hogy a továbbiakban otthon gyógyuljon? Feri persze tud ápolónőt fogadni maga mellé, aki kiporciózza a szedatívumokat, de mi lesz azokkal, akiknek a továbbiakban munkából kell majd megélniük? Összeszorul a szív ennyi jövőbéli szenvedést látva. Pedig meg kell mondani az O1G tünetegyüttessel küzdő embereknek, hogy Péter nem hozza el számukra a gyógyulást. Áprilisra ígérik a látványos javulást, de a gyakorlott mákonyfogyasztóknak sem lehet majd beadni, hogy az „Ellenzék” gyógyultnak nyilvánítható, mert sikerült végre lecseréltetni a főorvost, a főápolót, valamint a gyógyszerügynököt, mikor nem.

Főbeteget sem egyszerű cserélni. Az újnak legalább egészségesnek kellene látszania, ami minimum ellentmondásnak tűnik. És nem is vállalja senki a dolgot őszinte örömmel, hiszen jól látszik, hogy a következő terápia is négy évig el fog majd tartani.