Ellenzék vagy ellenség? 

Éles vita bontakozott ki a momentumos Kerpel-Fronius Gábor és a pesti srácos Pilhál Tamás között. Ez utóbbi megírta, hogy előbbi úgy viselkedik, mintha az ország ellensége lenne, mire előbbi megírta, hogy a Fidesz ellenségnek nevezi az ellenzéket, mire Pilhál megírta, hogy barátom, te nemcsak aljas, de hülye is vagy. (Na, nem pont ezekkel a szavakkal.) 

A dologban nekem az az érdekes, hogy valójában minek is kell nevezni azt az ellenzéket, amelynek tagjai – Pilhál Tamás kiváló összefoglalója szerint – az EP-ben „Fölrúgták a frakciók közötti megállapodást, a fideszes alelnök-jelöltek ellen uszították libsi frakciójukat.” Amelynek tagjai „nem arra használják majd az ötévnyi brüsszeli wellnessezést, hogy több támogatásért lobbizzanak a hazájuknak, hanem hogy revánsot vegyenek a kormányon. Hogy külföldi segítséget toborozzanak, amellyel megpuccsolhatják a kormányt”. Amelynek tagjai „bármilyen törvénytelen eszközzel készek megbuktatni a kormányt”. Amelynek tagjai „tesznek rá, hogy legutóbb a magyar emberek 53 százaléka szavazott a kormánypártokra”.

Mindezekhez Tamás hozzá teszi: „Aki elpusztítandó ellenségként kezeli a törvényes magyar kormányt, aki szembemegy a kormányra szavazó többség akaratával és aki bebörtönözné a kormánypárti újságírókat, az ne csodálkozzon, ha őt is – a kölcsönösség jegyében – ellenségnek tekintik.”

Bocsánat a hosszas idézésért, de ennek alapján lehet most tovább vinni a gondolatot. Illetve mielőtt tovább visszük, emeljünk ide egy közkedvelt közéleti toposzt, amely szerint Magyarországon évek, sőt talán évtizedek óta „hideg polgárháború” zajlik. 

Lehet. De pillanatnyilag úgy áll a helyzet, hogy a nemzeti-konzervatív kormánypártokat a túlnyomó többség támogatja, az ellenzéki pártokat meg elenyésző kisebbség. Azaz a „hideg polgárháború” egyik oldalán állnak a magyar polgárok tömegei, a másikon meg külföldről támogatott, szűk szektás csoportok.

Egy ilyen típusú konfliktust nem polgárháborúnak szoktak nevezni, hanem gerillaháborúnak. 

És lám: az ellenzék éppen úgy vívja politikai küzdelmét, mintha gerillaháborút folytatna: fölrúgják a megállapodásokat, törvénytelen eszközökhöz nyúlnak, külföldi segítséget keresnek kormányellenes harcukhoz. 

A gerilla azonban csak a gerillatáborból nézve tűnik szabadságharcosnak. 

Azok, akik elszenvedik a partizánháború pusztításait, inkább martalócoknak látják a harcosokat. Azok pedig, akik emezeket védeni próbálják a portyázóktól, csak terroristának látják a gerillákat.

És valóban, azokat a csoportokat, amelyek úgy küzdenek egy kormány ellen, hogy közben a kormányzat igazgatása alá eső népesség ellen is küzdenek, nos, azokat nehéz másnak látni, mint terroristának. Amikor az ellenzék olyan tevékenységet folytat, amelyek az egész országnak hátrányos, amikor az ellenzék úgy harcol a kormány ellen, hogy közben a népesség széles csoportjainak kárt okoz, amikor fontos döntéshozói pozíciókból fúr ki magyar képviselőket, amikor uniós támogatásoktól üti el az országot, amikor a maga (szektás) értékvilágát kényszeríti rá a közösség egy részére, akkor nehéz másnak látni az ellenzéket, mint minden aljasságra kész puccsista összeesküvőnek. 

A gerillaháborút aszimmetrikus háborúnak szokták nevezni.

És ez a kifejezés elég pontosan tükrözi a hazai viszonyokat is. A mai magyar kormányzat, illetve a kormányzatot támogató túlnyomó többség és a vele szemben álló elenyésző kisebbség között olyan erős az aszimmetria, hogy „hideg polgárháborúról” már régen nem beszélhetünk. Jobban leírja a valóságot, ha hideg gerillaháborúnak, vagy hideg terrorhadjáratnak nevezzük a mai magyar ellenzék tevékenységét. 

Mindez persze rájuk nézve semmit nem jelent. 

Bármennyire is kedves lenne a szívünknek, hogy saját (törvényt és szabályt tagadó) eszközeikkel küzdjünk ellenük, jogállamban a terroristáknak is vannak jogaik. Adott esetben a többségi magyar társadalom ellen küzdő politikai csoportocskákkal szemben, nekünk is csak politikai eszközeink vannak. De azok azért vannak.