A szerencsétlen nők kora

A nyelv fejlődik, változik és a fogalmak jelentésében vannak átmeneti időszakok. Régen az emberi lények egyes egyedeinek nemét két fogalommal, száz százalékos biztonsággal le lehetett írni. Valaki vagy nő volt vagy férfi. Nem voltak átmenetek.

Már bőven a nyolcvanas évek voltak, amikor Budapesten láttam valakit, akinél megzavarodtam a kategorizálást illetően, habár hasonszőrű későkamasz, gúnyolódásra hajlamos fiatalemberek társaságában voltam, végül arra jutottunk, hogy nagyon kellemetlen lehet ez a betegség, és sajnáltuk szegényt. Pedig csak egy szimplán homoszexuális lehetett, aki feszegette az aktuális társadalmi viselkedési szabályok adta kereteket. Ifjúkori liberalizmusunkban később már üdvözöltük, hogy egy ilyesfajta szexuális viselkedés már nem zár ki automatikusan az átlagos emberek közösségéből. Mert nálunk a homoszexuálisokkal kezdődött minden.

Mekkora marhák voltunk!

Ugyanis végső soron ez a folyamat vezetett el a Paprika Réka Kingák és Zsurzsán Aniták keletkezéséhez, egzisztálásához és tolerálásához. Bennem akkor tört meg a tolerancia füstüvege, amikor előbbit énekelni hallottam a tüntetésen, majd valaki belinkelte három percét a szextingről.

Aztán a Mandiner szemlézte Zsurzsán Anita megnyilvánulását a méhe gyarmatosításáról. Ez utóbbit magam nem olvastam volna el elegendő bátorság híján, ha Aristo kolléga halált megvető bátorsággal meg nem teszi ezt, nem ír róla, sőt nem turizik egy képet nevezettről, amin az úgy néz ki, mint egy illusztráció Desmond Morris A csupasz majom című könyvében. Aristo úgy írta meg cikkét, hogy a kép a szöveg fölé volt másolva (láttam), mert felpillantva mindig éreznie kellett a feladat súlyát, az emberiséget fenyegető veszélyt.

A szomorú az, hogy két célszemély tulajdonképpen akár vonzó nő is lehetne, ha nem teszik ezt magukkal.

Mélységes ellenszenvem nem az emberi lénynek vagy a nőknek, a nőnek szól, hanem annak a borzalomnak, amivé a liberalizmus, a feminizmus és a genderizmus tette ezt a két szerencsétlent.

Visszatérve a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára és annak nő és férfi „koncepciójára”, az volt az az utolsó időszak, amikor a fiatal felnőtt nők és férfiak élete alapvetően párhuzamosan és egymásra figyelve-reflektálva zajlott.

A XXI. század első évtizedének végére azonban valami végletesen megváltozott. Erre akkor döbbentem rá, amikor rájöttem, hogy kocsmákba, kávézókba betérve manapság döntő többségében színtiszta női- vagy férfitársaságokat látok, vegyeseket alig. Visszaemlékezve 20-30 évvel korábbra: a vegyes társaságok voltak az uralkodóak. Mindkét nembéliekkel előfordult persze, hogy a másik nem társaságát nélkülözve ruccant ki este, de mindenki érezte, hogy ez a hiábavalóság alapesete.

Az világos volt mindkét nem számára, hogy nagyon nem vagyunk egyformák, de az is, hogy a nagyon nyilvánvaló okon kívül (szex) az együttműködésre azon kívül azért szinte minden más is olyan, hogy valamelyik nem jobb benne.

Kétségtelen, hogy akkoriban több férfisoviniszta hülyét lehetett találni, míg nőből a férfigyűlölő ritkaságszámba ment.

Azt is tudta mindenki, hogy a családalapításért és a gyermekekért a nők több áldozatot hoznak, csak nem mondtuk ki, mert ciki lett volna a férfiak számára (ez a több vállalás akkor is igaz, ha a férfi szerepüket ellátó férfiak is hatalmas áldozatot hoznak). Viszont mindenkinek természetes volt, hogy ez így van, mert akkor sem, mint ahogy most sem, senkinek nem volt jobb ötlete arra, hogyan lehetne másként megoldani. Senki ne mondja, hogy mostanra sikerült, mert rengeteg a boldogtalan, nincsenek gyerekek és családok.

Két elkövetővé vált áldozatunk ennek a folyamatnak a figyelmeztető végterméke.

Férfiszerepünk korcsosulását jelzi, hogy legyőzni akarjuk őket, és nem megmenteni. Ezt a természetes vágyat az nyomja el, hogy nem tekintjük őket nőnek. Erre persze alapos okunk van, mert nem is azok. Önmagukat nemtelenítő és így embertelenítő szerencsétlenekről van szó, akiknek már nem mertünk szólni, hogy kérjenek segítséget, és a polkorrektség mára oda „fejlődött”, hogy már nem is lehet nekik szólni. Ezek az emberek nem beteg emberek a szó egyedi értelmében, ők csinált elmebetegek, akiket egy velejéig gonosz és ostoba ideológia torzított el akkor is, ha a saját felelősségük ebben meghatározó.

Persze milyenek lehetnének a szerencsétlenek, ha egész életükben azt hallották, hogy minden a jogaikból ered, a természetnek és annak törvényeinek nincs köze a dologhoz. És persze jogaik feltétlen érvényesülése független attól, hogy mások jogai hogyan is érvényesülnek. Még a nem a cizelláltságáról ismert férfijogvédő szubkultúra számára is világos, hogy ezen szerencsétlenek szenvedése és így a férfiak szenvedése mögött is az a szeretetlenség és szerethetetlenség áll, amely a személyiség ilyen torzulásának következménye.

Az elmebaj maga a szeretet adására és elfogadására való képtelenség.

Az elmúlt harminc évben olyan nőket hoztunk létre, akik jogokat akarnak szeretet helyett és kegyeket osztogatnak szeretés helyett. Az egyes nőnemű ember szerethetetlenségét és szeretethiányát nem lehet általánosan orvosolni. Egy olyan társadalmi hangulatban, amelyben minden arról szól, hogy minden jár neked, mert jogaid vannak, senki nem veszi tudomásul, hogy a sikeres és működő emberi kapcsolatokhoz szerencse és a másik megértése, támogatása is kell. Annak elfogadása nélkül, hogy biológiai adottságaink és tulajdonságaink különbözősége miatt nem feltétlenül ugyanattól leszünk boldogok, tulajdonképpen azt jelenti, hogy csak egymástól lehetünk boldogok.

Aki olvassa (én például szakmai okból) a párkapcsolati blogokat, az tudja, hogy szinte senki jó közérzetének nem feltétele, hogy a másik is jól érezze magát. A legmesszebb akkor mennek, ha azt mondják, hogy jól éreztük magunkat együtt. Addig szinte egyik sem jut el, hogy ráébredjen az ideális és önfenntartásra képes állapot az, ha mindkettőjük jó közérzetének feltétele a másik jó közérzete, mert így mindketten érdekeltek lesznek a jól sikerült hétköznapokban.

Ez az egész őrület már rég nem az ideológiáról szól, ez az embernek mint személyiségnek az összeomlásáról szól.

Ne kelljen alkalmazkodni senkihez és semmihez, ne kelljen felelősséget vállalni semmiért, az állam küszöbölje ki még a szerencse-szerencsétlenség faktort is.

Ahogy a társadalomban is, a személyük létében is a szabadság-felelőtlenség gyilkos egyensúlyában gondolkoznak.

Korunk a szerencsétlen nők kora, akik szerencsétlenné teszik magukat és mindenki mást is.

Nők, lányok, anyák, feleségek, nagymamák nélkül nincs semmi, szabadság se. Aki egyik sem akar és tud lenni, akinek ezek megélése veszteség, az pont azt pusztítja el, amiért egyedül léteznie érdemes egy emberi lénynek.