Európa továbbra is úgy tesz, mintha Ukrajna nem veszíthetné el a háborút

Amikor Zelenszkij leváltotta Zaluzsnijt, megszabadította a jövendő vereségek terhétől és teremtett egy népszerű embert, egy sikeres katonát, aki megvédte Ukrajnát végül is, és így akár politikai karrierbe is kezdhet. Érthető, hogy Zaluzsnij nem akart elmenni valahová nagykövetnek. De ez csak lényegtelen epizód a szomorú történetben.

Mindez annak a fényében érdekes, hogy a korábbi viszonylagos stabilitáshoz képest az ukrán hadsereg helyzete látványosan elkezdett romlani a fronton. Hírek szállingóznak nem csak helyi, hanem általános orosz létszámfölényről, és arról, hogy az ukrán katonai vezetés a behívott, de a hátországi pozíciókban héderelő katonáival akarja rotálni a pihenésre szoruló frontkatonákat. Ez persze igazságosan is hangzik, csak azzal a ténnyel nem számol, hogy a hátul lévők jelentős része eleve alkalmatlan frontszolgálatra, illetve, hogy ebben a háborúban is nélkülözhetetlen az, hogy a fronttapasztalattal rendelkező katonák valahogy „betanítsák” az újakat. A kiképzésen nem szerezhető meg az a tudás, amivel túl lehet élni a frontot. Csak újoncokkal nem lehet tartani egy frontszakaszt.

Az oroszok továbbra is darálnak és míg a háború elején hajlandók voltak tárgyalni az ukránokkal, egy évvel ezelőtt meg az amerikaiaknál puhatolóztak, ma már nem nekik sürgős. Persze sem a szakértők, sem a laikusok nem tudják előre mi várható, de nagy felőrlő műveleteket eddig inkább az oroszok indítottak és most is ők vannak közelebb már értelmezhető nagyságú bekerítésekhez, vagy esetleges mélyebb áttörésekhez, nem az ukránok. Az orosz társadalom és az orosz gazdaság is megtanult együtt élni a háborúval, az ukránok egyszerűen nem is tehetnek mást. Európa azonban továbbra sem valódi megoldásokat keres, sem a keleti fronton, sem a Közel-Keleten, hanem az erkölcsi elveinek a megvalósulására hajt. Nem tudom, Önök miként vannak ezzel, de én valahogy nem tudok azonosulni azzal, hogy Ukrajna és az USA képviseli azokat az erkölcsi elveket, amelyeket nekem komolyan kellene venni.

Egészen elképesztő politikusi felelőtlenség úgy politizálni egy komoly háború szomszédságában, hogy még ötletünk sincs a valószínűbb kimenetel esetére. Az oroszok a támadással már az első nap elérték a legfontosabb politikai céljukat, Ukrajna amerikanizálása megállt, nem lesz a közeljövőben sem az EU, sem a NATO tagja. Nehéz megmondani, hogy az ukrajnai amerikai befektetések mennyire őrizték meg az értéküket, de még a tajvani amerikai jelenlét jövője is sokkal biztosabbnak tűnik, mint az, hogy Ukrajnából életképes EU-s tagállam válik, amelynek esélye van belépni a NATO-ba. Ez akkor is így van, ha az oroszok érdekeit és elvárásait nem vesszük figyelembe csak a tényleg legalapvetőbb tényeket és kényszereket.

Egy politika, egy háborús politika esetében különösen az a lehető legnagyobb hiba, ha semmiféle kibontakozási tervről még csak beszélni sem lehet. A nyugat nem akar tudomást venni a hatalmas orosz atomütőerőről, vagyis arról, hogy az oroszok nem legyőzhetők abban az értelemben, ahogy egy nem atomhatalom elfoglalható például.

Ebben a választási évben az események sorrendje meghatározó lesz, úgy, hogy erre a sorrendre a szereplőknek végül is nagyon kevés befolyása lesz. Egy jelentős orosz győzelem, még korlátozott célok elérése esetén is, jelentősen befolyásolhatja az EP választásokat és az amerikai elnökválasztást is. Ráadásul míg az orosz elnökválasztás a szokott mederben halad, Putyin bizonyosan megnyeri majd, addig például az USA-ban teljesen szokatlan és nagyon bizonytalan helyzet alakult ki. Nem lehet ugyanis tudni, hogy ki lesz a két elnökjelölt végül, pedig ha az eddigi szabályokat vesszük figyelembe ez már tulajdonképpen eldőlt, sem Trumpnak, sem Bidennek nincs esélyes és persze legfőképpen alkalmas riválisa a jelöltség végső elnyeréséhez vezető szokásos úton. A baj csak az, hogy Trumpot minden lehetséges eszközzel a jogrendszer brutális felhasználásával akarják kilőni a jelöltségből, míg Biden demenciája egyre nyilvánvalóbb, könnyen lehet, hogy a demokrata elit vállalhatatlannak fogja látni az állapotát még a jelölő konvenció előtt.

Könnyen lehet tehát, hogy az USA-ban két olyan elnökjelölt csap majd össze novemberben, vagy legalább az egyik olyan lesz, aki nem az elmúlt évtizedekben szokásos módon szerezte meg a jelöltséget. Ebből következően lehet, hogy egyik nevét sem ismerjük még, ahogy az amerikai választók sem. Egy ennyire bizonytalan állapotban lévő Amerikára vajon mennyire számíthat Európa, az EU, egy lényeges orosz előretörés esetén? Nem is jó ezen elgondolkozni. Amerika lehet, hogy nem is véd meg bennünket abban a konfliktusban, amelyet a saját nyomulása váltott ki Ukrajnában.

Az orosz győzelem nem eszkalálja a konfliktust, ez döntés kérdése, le is zárhatja azt. De ebben az évben bármikor lesz olyan állapotban az EU vezetése, a német vezetés, hogy értelmes és az európai érdekeknek megfelelő lezárása szülessen meg a háborúnak? Putyin nem először mondta el, hogy az ő Oroszországa szeretett volna a nyugati szövetségi rendszerhez csatlakozni, értelemszerűen az országa erejéhez és múltjához méltó módon. Ezt az amerikaiak egyszerűen nem engedhették meg, hiszen hitük szerint nem hogy náluk erősebb vagy velük egyenrangú szuperhatalom nem létezhet a bolygón, hanem olyan sem, még szövetségesként sem, amelynek önálló akarata lehet.

Mi is megfizetjük ennek az árát, az ukránok és az oroszok különösen. Putyin egy interjúban Biden újrázását kívánta. Miután ő mindig az orosz érdekek irányából gondolkozik, ez azt jelenti, hogy Trump győzelméből következne egy erősebb USA és egy erősebb NATO és persze egy tárgyalóképes és tárgyalni hajlandó elnök. Putyin tehát győzelemre játszik, úgy ítéli meg, hogy a csatatéren többre jut, mint a tárgyalóasztalnál. Hát nem tudom kinek jó hír ez.

Vezető kép: Moszkva, 2024. február 9. Vlagyimir Putyin orosz államfõ interjút ad Tucker Carlson amerikai médiaszemélyiségnek  MTI/EPA/Szputnyik/Kreml pool/Gavriil Grigorov