Az intimitás-koordinátor, a jövő sikerszakmája

Nehéz idők jönnek, az előrejelzések szerint Európában és az USA-ban az egy főre jutó elmebetegek száma kettő fölé fog nőni a következő három évben.

Azért olyan valószínűtlenül magas ez a szám, mert jelentősen nő azoknak a száma, akik kettő, három, sőt négy teljes értékű elmebeteget is kitesznek a tüneteik száma alapján. A baj az, hogy elmebeteg felebarátaink, polgártársaink (a megfelelő aláhúzandó) hihetetlen energiákkal és jelentős szabadidővel rendelkeznek, és így megrázó hatékonysággal képesek a tüneteiket társadalomátalakító programként reklámozni.

Mint gondolom tudják, az Index, megszűnése ellenére, továbbra is lankadatlan buzgalommal dönti a magyar nyilvánosságba a liberális elmebaj különböző hülyeségeit. Természetesen a haladás ezen gyöngyszemei a liberalizmus sikereiként, a fejlődés csodáiként kerülnek ismertetésre.

Az amerikai kultúrterrorizmus leghatékonyabb eszköze a diverz sorozatipar, amely képes minden egyes elmebajnak, lelki sérülésnek egy-egy sorozatot szentelni.

Jelen esetben egy fekete, nemi erőszak áldozatává vált forgatókönyvíró nő sorozatát és a sorozat egy-két szereplőjét ismerhettük meg, mielőtt a mi eszünk is menekülni kezdett volna.

A húszas évei végén járó forgatókönyvíróval az történt, hogy 25 éves kora körül elment a barátaival kiereszteni a gőzt egy krimóba, majd reggel arra ébredt, hogy fogalma sincs, hogy került haza.

A fejében viszont homályosan fel-felvillant néhány kép arról, ahogy magatehetetlenül fekszik, nem ura a testének, és valaki épp megerőszakolja. Két és fél év telt el azzal, hogy a saját és barátai hasonló tapasztalataiból sorozatot írjon.

Ez persze nagyon tragikus, de milyen világ az, ahol az ember elmegy a „barátaival” este berúgni, és azok közül valaki bedrogozza, megerőszakolja, majd hazaviszi. Mert a körülmények haverra, ismerősre utalnak. Főleg úgy, hogy mifelénk, a zárt társadalmakban a merevrészeg hölgyismerőseinket nem szoktuk idegenekkel otthagyni, akkor se, ha mi sem vagyunk teljesen magunknál.

Szóval szép barátai vannak a nőcinek akár így, akár úgy.

Csak megemlítem, hogy 30 éve Berlinben mondták a szállodaportán, hogy soha, sehol ne hagyjuk az italunkat egyedül, mert beletesznek valamit. Aztán vagy ki, vagy elrabolnak, vagy megerőszakolnak. Még csak nőnek sem kell lenni a projekthez, mert a cikk szerint ez arrafelé férfiakkal is előfordul. A fehér férfiuralom szörnyű következménye nyilván, hogy a homoszexuálisok is megerőszakolják egymást. Még fehér hetero férfiakkal is előfordul, hogy homoszexuális férfiak bedrogozzák és megerőszakolják őket. De mint közismert, a fehér férfiak nem számítanak.

De még nincs vége, sőt el se kezdődött a csodás liberális álomvilág, amelybe nekünk is el kellene jutni, ha elég felvilágosultak bírnánk lenni.

A másik két főhős az őt támogató két barát, egy pályakezdő színésznő (Weruche Opia) és egy meleg aerobiktanár (Paapa Essiedu), akik szintén több olyan szexuális aktusban vesznek részt, amelyek így vagy úgy nincsenek rendben.

Szexuális aktusok, amelyek nincsenek rendben… Ezek szerint ez a sok okos liberális ember rendszeresen hozza magát olyan helyzetbe, hogy valaki megerőszakolhassa, mert a sorozat és az Index, meg a többi hülye szerint ugyanis attól függően vannak a társadalom szerint nem nemi erőszaknak tartott nemi erőszakok, hogy az áldozatok mennyire hülyék és mennyire tesznek meg mindent maguk azért, hogy olyan akaratgyenge állapotba kerüljenek, hogy meg lehessen erőszakolni őket. Természetesen olyan helyen, ahol közismerten rengeteg erőszakos elmebeteg és drog van. És ez persze mind a társadalom hibája, jobbára fehér heteróké, akik nem járnak ilyen helyekre.

A sorozat épp ezekről az „egyértelmű” nemi erőszaknál kevésbé nyilvánvaló esetekről, és általában arról szól, milyen a szex, ha az valamelyik félnek traumát okoz.

Az Indexnek és ennek a közegnek úgy általában az a logikája, hogy a világnak ki kell találnia az áldozatként azonosított fél vágyait, gondolatait, tudatalattijának teljes tartalmát, az összes gyermekkori traumáját. A szexpartnernek meg még többet is. Kivéve a férfiakét, a „behatolókét”, mert ugye ők csak agresszorok és ők le vannak szarva. A szex egyébként csak a bunkó, elmebeteg, perverz férfiakról szól, akik erőszakot követnek el és kihasználják, becsapják a partnerüket.

A kihasznált becsapott férfiak nincsenek a képben… A liberalizmus Amerikában már annyira fejlett, hogy azt is ki lehet mondani, a homoszexuális férfiak is követnek el erőszakot. De persze itt is van egy nőies szerepet játszó áldozat. Soha, semmilyen kontextusban nem merül fel az a kérdés, hogy az „áldozatoknak” is van felelőssége abban, hol és mikor, milyen állapotban szexelnek egy vadidegennel vagy egy általuk már régebben is jól ismert elmebeteggel.

Kis színes, hogy a cikkben azt a helyzetet hozzák fel, amelyben a nő beleegyezik a szexbe, azzal a feltétellel, hogy óvszert használnak, aztán a férfi stikában leaplikálja magáról azt az aktus során. És szerintük ez a normalitás. Szex egy idegennel, óvszerrel, akit annyira sem ismerünk, hogy elemi szinten megbízhassunk benne. Mondjuk a pasi is egy fatalista, vagyis inkább teljesen hülye, mert megbízik egy olyan nőben, aki idegenekkel szexel és akit épp az előbb vágott át ő maga is.

De még nem vagyunk a csúcsponton. Az esélyegyenlőségi és antirasszista szakemberek mellé egy újabb is társul már a nagy vízen túl, az intimitás-koordinátor. Aki a színészeknek segít feldolgozni, azt amikor szexjeleneteket kell eljátszaniuk. Meg segít tartani a határokat. Vagyis a formális logika vastörvényei szerint, amikor a színészek eljátszanak egy szexuális tartalmú jelenetet, akkor nincsenek abban az érzelmi és értelmi állapotban, hogy abba beleegyezzenek. 

Hiszen koordinátorra van szükségük hozzá. Haha.

Idézet következik.

Én személy szerint sosem játszottam meztelenül vagy szexjelenetben életem során, a Tönkretehetlek-ben sem: azokban a jelenetekben a testdublőröm szerepel, nem én. Ez az én személyes döntésem, a keresztény hitem miatt nem szeretnék részt venni ebben. De együttérzek minden olyan nővel, aki hozzám hasonlóan kényelmetlenül érzi magát attól, hogy így kellene forgatnia, de mégis meg kellett tennie.

Az intimitás-koordinátor viszont még úgy is nagyon hasznos volt, hogy nem konkrétan én játszottam ezekben a jelenetekben; még így is hosszan beszélgetett velem arról, mi elfogadható számomra, hiszen a testdublőr engem reprezentált. Így nagyon biztonságosnak és tiszteletteljesnek éreztem az egész forgatást; remélem, a világon mindenütt ez lesz a norma, és mindenki ugyanennyire biztonságban érezheti magát a szexjelenetek forgatása közben is.

És akkor a katarzis.

Ennek a szerencsétlennek intimitás-koordinátorra volt szüksége ahhoz, hogy az általa megformált karakter szexjelentét a testdublőre eljátssza. Hiszen a testdublőre őt reprezentálta. Nem a karaktert, őt.

Elmebetegekkel, teljesen torz, sérült elmebetegekkel van dolgunk.

Az egész amerikai filmipar és gyanítom az egész amerikai „kultúra” egy torz szörnyűség, ami elpusztít bennünket, ha bármit is komolyan veszünk belőle.

Órákra vagyunk attól, hogy nekünk is kötelezően intimitás-koordinátort kelljen alkalmazni a randin. Meg egy másik szakembert az intimitás-koordinátornak, ha azt megviselné, hogy túl erőszakosan nyomulunk, mondjuk túl hitelen és túl egyértelműen nézünk a nő szemébe.

Szerintem abba beleegyezhetünk szakember segítsége nélkül is, hogy ezek mind elmebetegek.