Megpróbálják forradalomnak hinni a bánatot

Alapvető érdekünk, hogy megértsük a bús szemű forradalmárt és az agresszív csaját, aki előre tolja őt a rendőrsorfal felé, hogy aztán ápolgathassa a könnygáztól vörös szemeit és szidhassa a rohadt rendszert, amelyik ezt tette vele. A dühösen nem szép lányt is meg kell értenünk, aki az első sorban üvölt a szerencsétlen rendőr arcába. Ugyanis, Hölgyeim és Uraim, jelenleg ők a jövő.

Ők ugyanis azt hiszik, hogy lehet sokkal jobb. A világ természetes állapota szerintük a vastag ózonpajzs, a mindenmentes kapucsínó, aminek viszont jó az íze és az örök fiatalság. Forradalmuk célja, hogy a safe space buborékok egymásba olvadjanak és az örök lebegés öröme eluralkodjék. Azt hiszik, készek meghalni azért, hogy a lányoknak ne legyen kellemetlen a szüzességük elvesztése, de azért még jobban, hogy a fiúknak is kellemetlen legyen.

Ez az a nemzedék, akiket az zavar szex közben, hogy a másiknak is jó.

Igen, kedveskéim, ezeket a fiatal embereket mi neveltük ki, mi voltunk fiatal felnőttek, amikor ezek születtek, harmincöt évesek, amikor oviba mentek. És szép lassan rákattantak a haladásra, a távirányítóra, a gombra, ami be-ki vagy átkapcsol, aztán az érintőképernyőre a Facebookra és ezer másik olyan valamire, amiről azt mondták nekik, hogy majd jobban érzik magukat tőle.

Ők hisznek az akarat diadalában. Hogy a „jót”, amiről ők azt hiszik, hogy jó, csak akarni kell.

Ugye teccenek emlékezni, hogy ki volt ennek az „akaratnak” a nagy rajongója régebben?

Ez a nemzedék nem hisz az aprómunkában, ezek azt hiszik a világot csak generálisan és általánosan lehet megjavítani, nem akarnak elveszni a részletekben.

Ezek tényleg azt hiszik, hogy nekik azért rossz, mert Orbán Viktor a miniszterelnök és jobban lesznek, ha mondjuk Szél Bernadett lesz az. (Elnézést az ijesztgetésért!:))

Nem osztanak és nem szoroznak, semmiféle keretet nem képesek felfogni, nem csak a munkaidőkeret, túlórakeret fogalma ismeretlen számukra és érthetetlen, hanem az is, hogy a szimbolikus aktusoknak a legritkábban van bármiféle valóságos következménye.

Például a szocializmusban lezajlott hatalmas tömegtüntetéseknek, amelyeket az erdélyi falurombolás vagy a dunai vízlépcső ellen tartottak, volt valóságos következménye, szimbolikus és békés voltuk ellenére. Az akkori hatalom megtudta, hogy az emberek képesek egyszerre megmozdulni, a nemzettudat még működik és a környezetvédelem szó jelentését is ismerik az emberek. Be is rezeltek rendesen. De ott kérem komoly emberek, középosztálybeliek és munkások tüntettek. Egzisztenciák. Családok. Emberek. Jelző nélkül.

Ez a tüntetés igazából nem tüntetés. Ez kamaszkori identitáskereső zavargás.

A korszellemből következő mélyebb elfojtásból eredő szorongásos indulatkitörés. Emlékszem, én is be voltam szarva, amikor gimnázium után el kellett menni dolgozni, véget ért a gondtalan ifjúság. És pont úgy fogalmam se volt arról, hogy mi akarok lenni, mint ezeknek. Igaz, azokban a boldog békeidőben nem volt kérdés, hogy magyar vagyok, férfi vagyok (azaz úgy kell viselkednem már, mintha az lennék, már elkészültem volna), hogy családot akarok alapítani, gyerekeket akarok a nőtől, akivel leélem az életemet. Ezeknek a lehetőségeknek a hiánya ijesztőbbnek tűnt, mint a velük járó kötelességek.

Ezek a szerencsétlen fiatalok viszont eszelősen rettegnek a KÖTELEZETTSÉGEKTŐL, jobban, mint az azok nélküli totális ürességtől, feleslegességtől.

Ezek a szerencsétlenek, leszámítva a közéjük vegyülő ügynököket és elmebeteg bűnözőket, a saját céltalanságuk ellen tüntetnek. Ezek az események „elvesztették tüntetés jellegüket”, ez egy korosztály segélykiáltása, amelyik megpróbálja forradalomnak hinni azt a bánatot, amit nem tud megokolni, amit nem tud néven nevezni. Ezeket a gyerekeket azok az elmebeteg bűnözői tulajdonságaikat és ügynök voltukat politikusi álcába egyesítő senkiháziak tüzelik, akiknek egyetlen esélye a hatalomra jutásra egy mások által kirobbantott és levezényelt forradalom, puccs.

Nekünk kell foglalkoznunk az önmegvalósító szülők korosztályának gyermekeivel. Nekünk kell életet adni nekik, mert eddig senki nem tanította meg élni őket.

Normális időkben ez nem kormányzati vagy politikai feladat, sem szociológiai vagy filozófiai, de így jártunk.

Az élet egy esély, egy lehetőség, de ezek az emberek, gyerekek, fiatalok nem esélyt akarnak, hanem bizonyosságot. Ha nem nőnek fel, így maradnak itt nekünk. Rohadt nehéz lenne velük.

A forradalom győzelme sem tenné őket boldoggá. A Fegyőr, Kunhalmi, Bernike rémálomtrió, a forradalom győzelme utáni első csalódott tüntetésen, nem ilyen atyai kedvességgel fékezgetné meg őket, mint az Orbán, meg a Pintér. A Gyurcsány-óvodások lövetnének azonnal, miközben maguk alá rettegnének a parlament pincéjében.