Az USA is észrevette a fékek és ellensúlyok eltünedezését Németországban!

Merkel személyi kultuszának építése elég hosszú ideje zajlik Németországban. Nyilván a liberális jogállam körülményei között visszafogottabban, mint ahogy ez a Führerük esetében vagy Sztálin esetében zajlott. De gátlástalanul és pofátlanul. A Merkel-királynő hasonlat, pozitív kontextusban, minden normális országban rendkívül ciki lenne a mainstream sajtóban.

Azzal egyébként nincs is senkinek baja Némethonban. Azzal sem különösebben, hogy gyakorlatilag egy fikciós műfaj termékeit jelentetik meg tényanyagként a migráció témájában, valamint bármelyik másikban is, ha úgy kívánja a szükség. A szükség pedig úgy kívánja, ha a németek általános hülyítéséről, vagy a nagyvállalatok és a bankok pénzügyi érdekeiről van szó.

De persze a migráció és a befogadás a lényeg.

Nem érdektelen megemlíteni, hogy a Der Spiegel a Szovjetunió megszűnése előtt is megbecsült vezénylő csillaga volt a baloldali média univerzumnak.

A „mértékadó” Der Spiegel a KGB nyugat-európai befolyásának halványulásával maga is szürkülgetni kezdett, majd azzal a kecsességgel siklott át a liberális táborba, a szélső-, ultraliberális táborba, ahogy csak egy marxista tud átállni. Arra utalgatunk itt némileg kajánul, hogy a titkosszolgálati bekötöttség eme nevezetes orgánum szerkesztőségében nem jelent újdonságot, mint ahogy az sem, hogy a valósághoz való igazodás nem szerepel az egyébként nyilván kifinomult szerkesztőségi etikai kódexben.

Nem csak nálunk élték tehát túl a „rendszerváltást” a baloldali, internacionalista véleményterroristák, hanem sajnos nyugaton is. Sőt, csak ott igazán.

Az sem mellékes, sőt az a leglényegesebb ebben az ügyben, hogy az agyonsztárolt „újságíró” nem a szerkesztőség védelmi rendszerén vagy a szerkesztők realitásérzékén bukott meg, hanem azért, mert egy féltékeny munkatársa észrevette, hogy hazudozik, vagy megunta, hogy a Claas Relotius kapja a díjakat, és nem ő, pedig ez neki is menne. Mondjuk jó pár év és díj kellett ehhez. De nem kell messze mennünk ahhoz, hogy ezt a munkamódszert és ezt az „észjárásnak” nem nevezhető elmejárást megismerhessük. Nem linkelem be (mert nem kattintunk nekik), hanem csak beidézem a HVG Der Spiegelt mentegető cikkének lényegét.

A Claas Relotius botrányhoz kellett a német sajtó furcsa fejlődése (itt találják a teljes dokumentációját négy angol cikkel együtt). A riport műfaja egyre erősebben tolódott el az irodalmi irányba. Hirtelen az írás által közvetített dráma (adott esetben helyzetkomikum) fontosabbá vált a történetnél. Elkezdődött a sztorik sűrítése. Volt például egy cikk Kabulról, amely azt mesélte el, hogyan játszanak focimeccseket a stadionokban, miközben a tálibok alatt az ilyen létesítményeket kivégzések helyszínének használták. A valós történetet a Spiegel a drámai hatás érdekében száz méterrel közelebb hozta:

ez az a gyep, ahol korábban a halálos ítéleteket végrehajtották, és most emberek drukkolnak önfeledten.

Egy olvasói levél érkezett válaszul: nem, ez szorosan nézve nem ugyanaz a gyep. A meccseket ugyanabban a sportkomplexumokban játsszák, ahol a kivégzések voltak, de nem ugyanazon a pályán. Mint az egykori Népstadion kiterjedt területe, olyan komplexum a kabuli is. A dráma kedvéért az újságíró (vagy a szerkesztő) nem elégedett meg a pár száz méteren belüli kontraszttal, így hát odaköltötte a halált, ahol most az élet van.

A Spiegel hatalmas hamburgi irodaházában van egy emelet, ahol a dokumentációs csapat dolgozik. Többen vannak, mint a teljes HVG és hvg.hu kollektívája. Az ő feladatuk minden leírt mondat ellenőrzése. Megnézik, hogy a nevek, a helyszínek, az életkorok, az idézetek stimmelnek-e. De ahogy kiderült, épp azt nem tudják felfogni, ami a német sajtó fétisévé vált: az atmoszférát leíró részleteket. Relotius azért nyert számtalan díjat, mert az ő szövegeiben példátlanul sűrűre szőtt dráma volt. Nem azt díjazták, hogy egy világképnek felelne meg az írása. A fogalmazás volt rendkívüli.

A HVG írása természetesen a kormányközeli sajtó gyalázása mentén építi fel a szerecsenmosdatását A szerző nem tudja felfogni, honnan gondolhatja bárki is azt, hogy Vona Gábor bármilyen viszonyba keveredett Allahhal.

Én sem értem.

Vona Gábor sem érti, továbbá jól láthatóan azt sem, hogy a magyarázata miért nem működik. A válasz működőképességének oka például az első videó végén megfigyelhető „standing ovation”.

De a lényeg az, hogy ha a berlini amerikai nagykövet nem kezd el ágálni, akkor „azt sem tudjuk meg soha”, hogy a Der Spiegel nem csak rólunk hazudozik össze-vissza, hanem az amerikai republikánusokról is. De remélem, most azért sokakban felmerül, hogy talán a Der Spiegelnél máskor is szokásos eltávolodni az okvetetlenkedő tényektől.  De a hávégés barátunk megmagyarázza.

Nem azt díjazták, hogy egy világképnek felelne meg az írása. A fogalmazás volt rendkívüli.

Claas Relotius tehát csupán egy hatalmas láttató erejű művész, akit elragadott a tehetsége és  – most hogy lebukott – segítségre van szüksége. Ja, és persze elfelejtettem a lényeget. A Der Spiegel független.