Orbán és a kultúrharc

A kultúrharc fegyverdörgése eljutott az erdélyi havasok közé. Nem csupán Orbán Viktor ígérte meg híveinek (és ellenfeleinek), hogy szeptembertől hatalmas változás jön, de a bálványosi szabadegyetemen még olyanok is kaptak vitateret, mint L. Simon László volt kulturális államtitkár és Orbán János Dénes a Magyar Idők kultúrarovatának vezetője, azaz annak az orgánumnak az egyik szerkesztője, ahonnan kulturális partizánharcát elindította Szakács Árpád, amely gerillaharc – mint Tito marsall küzdelme – igazi partizánháborúvá, majd nemzeti felszabadítási mozgalommá dagadt… (Elnézést az otromba hasonlatért, de éppen a horvát tengerparton élvezem a nyarat. És különben is: a felszabadítási háború pontos leírása a jelen kultúrharcnak.)

Ha már az egyik legfontosabb Fidesz-rendezvényen is téma a magyar kultúra ügye, hát foglalkozzunk vele mi is komolyan.

Tettek és értékek

Néhány évvel ezelőtt hasított belém a felismerés, hogy az emberek gyakorlatilag mindent elmondanak magukról, csak figyelni kell rájuk. Egy közepesen hosszú, még annyira sem tartalmas beszélgetésből kiderül, partnerünk szerint mi vicces, és mi nem tréfadolog, mi érdekes és mi unalmas, ki a felelős a személyes életeseményeiért, és így tovább. Kis figyelem, néhány célzott kérdés, és mindent tudunk. Az emberek nem titkolóznak. (Persze a pszichopaták igen, de az is hamar átjön. Van időnk elmenekülni…)

Még jobb összképre tehetünk szert, ha módunkban áll látni, hogyan cselekszik megfigyeltünk.

A hangok és a tettek gyakran nem tükrözik egymást. De az egészen biztos, hogy a tettek a valódi elkötelezettséget hordozzák, akkor is egyébként, ha emberünk értékvilága nem azonos cselekvéseivel. A tettekből végső soron minden kiderül. Hosszabb távon bizonyosan mindenki azonos a cselekvéseiből, döntéseiből kirajzolódó életúttal, illetve az ebben felfedezhető értékvilággal.

Hogy miképpen jön mindez a magyar kultúra ügyéhez?

Nos, a miniszterelnök döntésein keresztül.

Politika és kultúra

Ha nem lenne lejáratott a szó, azt mondanám, Magyarországon valamiféle posztmodern demokratikus centralizmus keletkezett. Vannak, akik úgy fogalmaznak, a megérdemelt tekintély játszik döntő szerepet a magyar politikában, az ellenzék szerint autokrácia, sőt diktatúra van. (De ők is tudják, hogy ez hülyeség.) Kétségtelen azonban, hogy Orbán, mint a végrehajtó hatalom feje, mint a törvényhozói többség vezetője, és mint személyes karizmájára támaszkodó népvezér döntő befolyással van minden politikai kérdésre.

Nélküle, kivált ellenére nehéz kultúrharcot vívni, győzelemre vinni meg szinte lehetetlen.

Csakhogy Orbán nem kultúrpolitikus, hanem csak jelző nélküli politikus. A 2002-es bukásából levont – mindannyiunk számára világosan megmutatkozó – tapasztalata pedig az, hogy ezerszer inkább politikusnak kell lennie, mint bármi egyébnek. Orbán legértékesebb politikai tapasztalata arról szól, hogy nincs olyan kiváló kormányzás, amit ne kellene elszánt politikai küzdelemben megvédeni.

A jó kormányzás önmagában nem elég. Sőt, a jó kormányzás a politikai arénában semmit nem számít.

A jó kormányzás a modern politikában afféle melléktermék, a hatalmi harc győzteseinek személyes igénye vagy értékválasztása, de semmiképpen sem eszköze a hatalom megtartásának.  

Orbán tehát, mint kiváló politikus, mint a kortárs politikai valóságot megértő közéleti vezető mindent alárendel a politikai küzdelemnek, s a győzelem igényének. Hiszen a továbbiak, azaz a jó kormányzás számos lehetősége csakis a győzelemből eredhet. Abból következik – mint a jó kormányzás, a népjólét egy eleme – a kultúrpolitika is.

De vajon következik?

Orbán és a kultúrpolitika

Ha végigtekintünk Orbán Viktor hosszú és sikeres kormányzásán, világosan felfedezhetjük az értékpreferenciákat. A politikai küzdelem, s az abból következő választási győzelem igénye mellé kevés nagy cél emelkedik föl.

Ott van a legfontosabb feladatok között az ország gazdasági felemelkedése, a közös jólét és gyarapodás lehetőségeinek megteremtése. Fontos Orbán számára a nemzeti függetlenség, sőt újabban a regionális befolyás megteremtése, de ez sem öncél, inkább gazdasági erőforrás, növekvő mozgástér, bővülő lehetőségek kínálata. Folytathatnánk az orbáni prioritáslistát, de bennünket most a kultúra ügye érdekel.

Nos, a miniszterelnök által képviselt kultúrpolitikában három markáns irány fedezhető föl.

  • Egyrészt jelen van a kultúra, mint oktatáspolitikai kérdés. Ebben az összefüggésben azonban ismét azt látjuk, hogy Orbán számára az oktatásügy a gazdaságpolitika alkérdése, arra keresi a választ, hogy milyen oktatás kell a sikeres nemzetgazdasághoz.
  • Másrészt jelen van a kultúra, mint erőteljes sportpolitika. Orbán bizonyára úgy látja, megengedheti magának, hogy sport iránti rajongása visszaköszönjön politikájában, annál is inkább, mert ez a rajongás magyarok millióinak lelkesedésével találkozik.  
  • Harmadrészt jelen van demonstratív szimbólumalkotásként. Régen volt szobrok újraalkotása, reprezentatív terek és épületek rekonstruálása, nagyvolumenű múzeumi beruházás és hasonló látványos, értékes kezdeményezések kötődnek Orbán kormányzásához.

Ez az a tevékenység, ami legközelebb áll a most kirobban kultúrharc küzdelmeihez, de – és ez a de nagyon fontos – látni való, hogy Orbán nem hoz a magyar kultúra tartalmára vonatkozó döntéseket.

A várható változások

Miniszterelnökünk józan tartózkodással tekint a művelődés tartalmi problémáira. Polgári kultúrafogyasztási szokásai alapján nem is ítélheti meg, hogy egy-egy alkotó, egy-egy alkotás hová sorolandó. És szerencsére ezt tudja is magáról. Személyes döntéseiben legföljebb odáig megy el, hogy a hajdanvolt polgári-nemzeti értékvilág rekonstrukcióját támogatja, mint amilyen például a Kossuth-tér átépítése, illetve a nyilvánvalóan sikeres európai példák meghonosítását segíti, mint amilyen, mondjuk a várrekonstrukciós program. (Hogy ezeknek is van gazdasági-turisztikai vonatkozása, azt talán mondani sem kell.) Nagy ritkán megengedi magának, hogy egy-egy olvasmányélményét megossza a széles közönséggel, de az ilyen gesztusok mögül is kilóg a politikai lóláb.

Mindezek mellett azonban Orbán tartózkodik a kultúrpolitikai hályogkovácsolástól.

Kormánya fenntartja, működteti, időnként az új igényekhez szabja a megörökölt kultúrpolitikai intézményrendszert, de olyasféle művelődéspolitikát nem látunk, amit kurzusnak nevezhetnénk. Szerintem nem is fogunk látni. Amit esetleg láthatunk, az valami egészen más lesz.

A Tusványoson megígért szeptemberi változások mindenkit meg fognak lepni.  Orbán Viktor ugyanis, ha elé kerül a polgári-nemzeti oldalon kirobbant kultúrküzdelem ügye, azt kell mérlegelje, hogy milyen döntése, hogyan hasznosul a politikai térben, hogy egyik vagy másik alkotó előtérbe állításának, illetve háttérbe szorításának milyen politikai következménye lesz, hogy tud-e olyan megrendelést adni a kultúrmunkásoknak, aminek eredménye politikai haszon.  

Orbán ugyanis politikus és nem műítész.

Facebook hozzászólások

A szerző: Ratius

Ez is érdekelhet

Tanácstalan ellenzéki politikusok

Az ellenzéki pártok elitjei legújabban már mindenfajta szellemi erőfeszítést szeretnek elkerülni, gyakorlatilag megélnek abból, hogy …

13 hozzászólás

  1. Majd kineveznek mást, aki sunyiban csinálja ugyanazt, mint amit Pröhle elődjei és ő is folytatott.
    A PIM liberális koszfészek volt és maradt. Olyan, mint egy Kádár korabeli koszlott kultúrház.

  2. Orbántól nem is várja el senki, hogy műítész legyen. Azt viszont joggal várja el, hogy azoknak a kulturális törekvéseit támogassa kiemelten, melyek a politikában meghirdetett keresztény-magyar-konzervatív szellemben gondolkodnak, alkotnak.
    Ugyanis a nemzet kulturális közérzete visszahat a szellemi és testi egészségére is!
    A mellőzöttség, a megtaposottság, a kormány oldalról jövő nemtörődés, vagy pl. a Pröhlék felől jövő lesöprés, lebecsülés, gúny hatása előbb-utóbb a politikában és gazdaságban is megmutatkozik.
    Orbán n em negedheti meg magának, hogy a nemzeti kultúra védelmét és támogatását ígéri, ugyanakkor a liberálisokat nevezi ki, akik megerősödve tapossák bele a betonba a magyarokat!

    • Minden kezdet nehéz, és nem muszáj ajtóstúl rohanni a házba!
      Szép lassan, lépésrôl lépésre létrejöhet a kívánt változtatás.

      • Vicces vagy, hogy “kezdet”. A harmadik ciklus kellős közepén vagyunk!
        Kineveznek másikat, aki majd csöndben csinálja, mint aki Pröhle előtt volt.
        Az Uránia Nemzeti Filmszínház és a többi kultúraszervező intézmény élén is mindegyik Orbán-kormány alatt liberálisok voltak.

    • Marta Karacsony

      Gyozo2018.. köszönet a remek összefoglaló riposztjáért.

  3. Eddig csak mellényúlásai voltak Szőccsel az élen. L.Simon és Prőhle nem Orbánnak, illetve a jobboldali értelmiségnek, hanem a balosoknak akartak megfelelni, bármily groteszk is.

    • Méghozzá pofátlan arroganciával gúnyolódnak és leminősítik a a nemzeti-keresztény-konzervatív szerzőket, művészeket, tudósokat.

      • Valóban ezt tették,miközben szépen meghíztak a jó fizetésekből.A magyarázkodásuk vérlázító volt.

      • Eközben fennen hirdetik, hogy “a jobboldalnak nincsenek értékes művei”. Vannak. Sok az asztalfiókban. A majdnemgender művészképzőkben állami pénzen kitanítottak egyszerűen el nem tudják képzelni, hogy főállásban más szakmában dolgozó “amatőrök” is tudhatnak regényt, esszét írni, rajzolni, faragni stb.
        Azt a nagyképű lenézést jellemzi amit bejelentkezésül kapunk: “A filmművészet világába csak beleszületni lehet.” meg “Egy kezdő író sorsa, hogy saját költségén adja ki a könyvét”. Ez persze rájuk nem vonatkozik, a tömegével kiírt pályázatok jelentős része vagy a cég reklámja, és/vagy egy trükk a saját csókosaik ingyen dotálására. Ebből a pályáztatási műfajból is a legaljasabb amikor “amatőr”grafománokkal vagy “amatőr” művészek pályázati befizetéséből finanszírozzák a nyertest, vagy adnak egy dicséretet, majd közlik, hogy ennyibe fog fájni a kiállítás megrendezése avagy írásműnél oldalanként ennyi meg ennyibe kerül a kiadás ennyi meg ennyi példányban, de a reklámot és terjesztést nem vállalják.
        Ilyenkor kérdezem meg: ha én alkotok, mindent én fizetek, megszervezem a terjesztést, reklámot, mit adnak önök???
        Jellemző válasz: Hát a szakértelmünket!
        Ja vagy úgy!

  4. “Orbán nem hoz a magyar kultúra tartalmára vonatkozó döntéseket”

    Okosan teszi: ne is nyisson új frontot ott, amelyen hazai és nemzetközi antinacionalisták serege várja a gumicsontot.

    A nemzetközi helyzet ugyanis nem lokális problémákban “fokozódik”, és az erőket egy kis országban nem szabad elaprózni – még akkor sem, ha ott mindenki mindent jobban szeretne tudni, mint a kormány.

  5. A kultúrharcot nem Orbán hirdette meg. Azt az alternatív jobboldal évek óta vívja.

    Orbán azért zseniális politikus, mert felismerte ennek fontosságát, a kultúrharc nemzetközi trendjét (Alt Right, Trump megválasztását) és beállt mögénk.

  6. Már egy napja rágódok.
    Tulajképpen,menjetek ti a izéitekkel pénzmágnást hajkurászni. Ha találtok,akkor sikeresen lopjátok meg. Hiszen az jó,hogy nem mindegyikok a wahorn. Kissé zombisnak tűnik,de elég nagy gáz,hogy amikor más nem állíthatott kiállítást,az övéiket T (türték)
    Szerintem szennyezték a Duna-Kanyart. És van az az ízlés micsoda,ami miatt a munkásőr egyesületbe SEM lépnék be. Ahogy régebben sem.
    kedilek drájv.- Na abban van a wahorn lelke.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük