Ki ette meg? Ki ette meg a misszionáriust? (Mi.)
A második világháború után a mocskos kommunisták próbálták meggyűlöltetni a nemzettel azokat a kötelességüket teljesítő katonákat, akik egy vesztes háborúban a vörösök ellen harcoltak. A céljukat természetesen itt sem érték el, de sokkal rosszabb történt végül. Azt tudták elérni, hogy kollektíven elfelejtettük a katonáinkat. A kommunisták operetthadserege pedig csak arra volt jó, hogy a bolsevizmus embertelenségét ötvözze a Horthy hadsereg feudális bajtársiatlanságával.
Szinte semmit nem kellene eltanulnunk az amerikaiaktól, de azt az egyet biztos, ahogy a katonáikkal és a katonáik családjával bánnak. Ott ugyanis a katonák megkapják a hősöknek járó tiszteletet. Ez Magyarországon is természetes szokás volt, a Szabadságharc katonái, az Első Világháború obsitosai megkapták ezt a tiszteletet, ha a szükséges anyagi megbecsülésre az országnak nem is voltak meg az eszközei.
Mert minden normális társadalomnak szüksége van katonákra.
A Magyar Honvédség négy katonája halt hősi halált pénteken a háborúban. Balázs Ádám őrmester, Juhász Attila főtörzsőrmester, Kozár Gábor szakaszvezető, Rózsa Nándor főtörzsőrmester. Továbbá súlyosan megsebesült Tóth Péter főtörzsőrmester, akinek sok szerencsét és jobbulást kívánunk. Láthatólag ez nem váltott ki különösebb reakciót, sem a foci-nemzeti érzülettől áthatott lakosságban, sem azokban, akik egyébként olyan érzékenyek bármely kisebbség jogaira. Az ország, a nemzet érdekében életüket kockáztató katonák természetesen nem tartoznak ezekbe a csoportokba. Azok, akiknek azért legalább érzelmi szinten van valami köze a nemzethez teljesen más okból nem vesznek tudomást arról, hogy vannak veszteségeink.
Az első világháborúban több mint félmillió magyar katona halt hősi halált. Felfoghatatlan szám, a háború után szinte minden magyar családból hiányzott valaki. Dédapám két bátyja esett el csapattisztként a fronton. Tartalékos tisztként, szakasz és századparancsnokként, kivont karddal rohamot vezetve.
Attól, hogy nem szeretjük a háborút, hogy gyűlöljük, az attól még létezik.
A háború pedig nem térhez és időhöz kötött, bármennyire is szeretnénk. Bármikor felbukkanhat és vannak helyek, ahol örökké ott van. Minden fel nem robbant bomba háborút jelent a lehetséges robbanás hatósugarában. Magyarország háborús övezet marad mindaddig, amíg az utolsót nem hatástalanítják, és a tűzszerészeink minden munkanapjukat háborúban töltik, a családjuk minden egyes nap tudja, hogy a fronton vannak.
Nem lennénk biztonságban tűzszerészek nélkül. Attól, hogy nekünk normális embereknek eszünkbe sem jutna tűzszerésznek állni és számunkra felfoghatatlan és érthetetlen motivációk kellenek ahhoz, hogy valaki naponta kockára tegye az életét, attól még ezek az emberek hősök. Ahogy azok a tűzoltók, a rendőrök is sokszor.
Nem bánunk jól a katonáinkkal. Biztos nem fizetjük meg őket rendesen, de ezt némileg menti, hogy szinte senkit nem fizetünk meg rendesen. De a tisztelet hiánya borzasztó. A megértés hiánya ijesztő. Az a távolságtartás megalázó, ahogy azokhoz viszonyulunk, akik az örökre békésnek gondolt, jóléti világocskánkban lényegtelennek gondolt feladatok elvégzését vállalják.
Meghaltak, biztos nem volt szerencséjük (minek mentek oda), rosszul voltak kiképezve (gyorsan rúgjunk egyet a kormányba is), figyelmetlenek voltak (az ő hibájuk). Fel sem merül senkiben, hogy ezt muszáj megcsinálni valakinek. A világunkat az ilyen muszáj feladatok működtetik és nem a dizájnerek, látványtervezők, marketingesek, jogvédők.
Egy országnak kellene hálásnak lennie, kifejeznie részvétét minden katona családja felé és biztosítania arról a tűzszerészek közösségét, hogy tisztában vagyunk az áldozatvállalásuk súlyával és büszkék vagyunk rájuk. Ahogy ez megjár egyébként minden katonának. Mert a pénz semmit nem ér tisztelet és részvét és a teljesítmény elismerése nélkül. Szükségünk van katonákra, de a katonáknak is szükségük van ránk.
Az én környezetemben mindenki tisztelettel és hálával beszél a hősökről. Nem mondanám, hogy nem váltott ki reakciót. Igaz, a szennysajtót nem olvasom.
Nem az érzéseket hiányolom, hanem azok kifejezését. Azt, hogy a társadalom ilyenkor általános gesztusokat tegyen a katonaság és a hozzátartozók felé. A közös érzések kifejezését.
Magyarországon nincsen hadkötelezettség, nincs hadsereg, emiatt nincs tisztelet, éppúgy, ahogy bármely más szakmában dolgozókat sem emeljük ki csak azért mert munkavégzés közben meghal. Az meg felvet komoly szakmai kérdéseket, hogy egy hatástalanított bomba hogy okozhatott ekkora emberáldozatot, felelősöket kell megtalálni, biztonsági intézkedéseket módosítani nem sajnálkozni, meg szidni a háborút, vagy a jóléti rendszert. Arról meg lehetne vitatkozni, hogy mennyire fontos egy bomba tesztelésre kialakított mező bombamentesítése összehasonlítva például egy villamosáram szolgáltató erőmű és hálózat fejlesztésével.
Nyugodjanak békében. Nagyon nagy kár értük.
A katonák, a tűzoltok, a rendőrök, az egészségügyi dolgozók (fertőző osztály pl) többet válalnak. Sokkal többet.
A fontosságot meg nem ők döntik el.
Miből vállalnak többet? A betartandó biztonsági intézkedésekből, a fizetésből, veszélyességi pótlékból, a nyugdíjból, nagyon ritka az, aki csupán azért megy ilyen pályára, mert önfeláldozóan szeretne jót tenni a társadalom érdekében, sőt ilyen emberek vannak más pályákon is. Attól még senki sem hős, hogy a munkája közben meghal. Az meg a magyar honvédség szégyene, hogy ki sem derítik, mi történt, már próbálják a felelősségrevonást elodázni azzal, hogy egyszerűen hősnek nyilvánítják az elhunytakat, holott garantált, hogy komoly mulasztás volt a biztonsági intézkedések betartásában esetleg azok kialakításában. Az a baj, hogy az egyszerű ember nem látja a „fontosságot” csak azt, hogy ha beteg akkor orvos kell, ha tűz van, akkor tűzoltó stb, de azt már nem látja át például, hogy tisztességes, becsületes, jól képzett szakmájához értő tanárok/oktatók/nevelők nélkül nem lesznek jó orvosok, tűzoltók, rendőrök, kultúrált emberek; karbantartók nélkül nem lesznek működő tűzoltóautók, áramellátás a kórházban, fűtés a lakásában stb.
Nem értem. egy évek, hónapok óta folyó, szigorú technológiai és biztonsági korlátozások ellenére bekövetkezett tragédiát hogy a ménkűbe lehet összehozni a komcsikkal, meg a háborúval. A területre már a Horthy-hadsereg is dobált le mindenfélét tesztelési céllal, aztán a ruszkik is, meg a néphadsereg is. Sok veszélyes vas van ott és szörnyű, hogy az egyik négy fiatal testvérünket megölte.
De ez az ostoba kombinálgatás… Kapjátok mán össze magatokat. Ez hozzátok sem, de főleg az áldozatokhoz nem méltó.
Nem teljesen értem mit nem lehet itt érteni. A hazafiságot és az esetleg ahhoz kapcsolódó önfeláldozást a kommunisták relativizálták először. Majd az szdsz. Olyan sikerrel, hogy balesetnek, szerencsétlenségnek látjuk azt, amikor az ölésre tervezett eszköz győz. Ezek a fiúk tudták, hogy meg is halhatnak. Sokkal nagyobb eséllyel, mint bárhol másutt. Ezért, szerintem, a most szokásosnál többet érdemelnek tőlünk.
„Ott ugyanis a katonák megkapják a hősöknek járó tiszteletet”.
Azért Vietnám után ezt már nem merném kijelenteni.
A személyes tragédia mellett az a nagy probléma, hogy mikor lesznek pótolva ezek a tűzszerészek. Nem tudom, hányan vannak összesen, de a 4 fő veszteség biztosan komoly arány. És az utánpótlásuk sem egyszerű.
A cikkel alapvetően egyetértek. Egyedül a „Horthy hadsereg feudális bajtársiatlansága” kifejezést nem tudtam hova tenni. Horthy hadsereg és bajtársiatlanság egy napon említve??? Érdemes lenne olvasni a témában, vagy visszaemlékezőket kérdezni. Pl. Tobak Tibor: Pumák földön-égen c. könyve sokat segíthet abban, hogy milyen is volt annak a hadseregnek a bajtársiassága.
De mint mondtam, a mondandó többi részével egyetértek.
Elgondolkodtató írás, köszönöm a szerzőnek.