A Negyedik Birodalom születése

Az Európai Unió huszonhét tagállama vezetőinek szerdai tanácskozásáról szóló híreket figyelve, olvasgatva az eurobürokraták Brexittel kapcsolatos nyilatkozatait, mély döbbenettel kell ráeszmélnünk a szavak mögött megbújó szomorú szándékokra. Miközben az angolok szemlátomást igyekeznének elkenni a népszavazás következményeit, a távoli jövőbe tolni a tényleges tennivalók sorát, vagy, ha már mindenképpen muszáj lesz, hát majd úgy kilépni, hogy lehetőleg ne változzon semmi, azonközben a brüsszeli politikusok szinte taszigálnák ki a makacskodó szigetországot az Unióból, a tárgyalások mihamarabbi megkezdését, és ultimátumszerűen gyors lezárását követelik: Na, most már húzzatok innen!

Martin Schulz, az Európai Parlament bávatag elnöke a minap azt mondta: aki nem akar maradni, azt el kell engedni, de tegye meg a lehető leghamarabb. Majd – mintha más esetben olyan nagyon lényegesnek tartaná a népszavazás intézményét – azt is hozzá tette: „Ezt a szakadást nagyon komolyan kell venni”. Sok egyéb idézet lehetőségét most kihagyva, a másik marionett-figura, Jean-Claude Juncker minapi cinikusan kárörvendő megjegyzéseit érdemes ide citálni. Amikor az Európai Bizottság elnöke az Európai Parlamentben éppen arról beszélt, hogy tiszteletben kell tartani a brit demokráciát, az ülésteremben a brit képviselők tapsolni kezdtek. Juncker erre a Brexit-párti Nigel Farage-ra, mutatott és azt mondta: „Ez az utolsó alkalom, hogy itt tapsol.” Majd hozzá tette: „És bizonyos mértékig meg is vagyok lepve, hogy itt van! A kilépésért harcolt. A britek a kilépés mellett szavaztak. Miért van itt?”

Mindezeknél elgondolkodtatóbb azonban, amit a zsinórbábok mozgatója, Angela Merkel mondott a közelmúltban a német parlamentben. Miután a kancellárasszony leszögezte, „aki ki akar lépni az EU-családból, az nem várhatja el, hogy minden kötelezettség megszűnjön, miközben a privilégiumok megmaradnak”, hozzá tette azt is: „Németország és az EU a tárgyalásokat a saját érdekei szerint vezeti” majd.

Miközben a józan Európa-barát logika azt diktálná, hogy elsősorban abban kellene segíteni Londont, hogy a népszavazás eredményéből a lehető leghosszabb ideig ne legyen semmi, és, amikor majd valami lett, az is alig különbözzön a jelenlegi helyzettől, azonközben a Brüsszel a legdurvább, legsokkolóbb módon akarja kenyértörésre vinni a dolgot. Érthetetlen.

Pontosabban akkor érthetetlen, ha nem halljuk meg a kimondott szavakat: „Németország… a tárgyalásokat a saját érdekei szerint vezeti.”

Furcsa egységbe kezd összeolvadni a német és az Európai Unió érdeke. Vagy legalábbis az a valami, amit Uniós érdek gyanánt tálalnak a brüsszeli eurokraták. Pedig – az a közelmúlt vitáiból, a görög, spanyol problématengerből, a visegrádiak kemény fellépéseiből, vagy éppen a Brexitből is látható – az Unió közös érdeke pillanatnyilag nem sokkal több néhány alapszabálynál. Minden más elsősorban Németország érdeke.

Kuss legyen, ott, az alvégen!

Mielőtt németbarát olvasóim rám sütnék a németellenesség vádját, hadd világítsam meg az Unió és Németország viszonyának izgalmas dinamikáját. Érdemes azzal kezdeni, hogy az uniós együttműködés kezdetektől fogva az erős gazdaságoknak kedvez. Amíg azonban a tagok közötti gazdasági különbségek csekélyek voltak, s a dinamikus növekedés elfedte a repedéseket, valóban egységesnek tűnt Európa.

Az Unió több lépcsős bővítésével, végül a közös valuta bevezetésével azonban a centrum országok előnye óriásira duzzadt. A szabad kereskedelem, a tőke és a munkaerő szabad mozgása eleve nekik kedvez, de az Euró bevezetésével szinte száguldani kezdtek a legerősebb gazdaságok. A német márkához képest alulértékelt Euró azt jelenti, hogy minden német (belga, holland, francia, stb.) termék valódi ára alatt kerül piacra, s mondjuk, a Drachmához képest fölülértékelt Euró azt jelenti a görögöknek (spanyoloknak, olaszoknak stb.), hogy termékeik valódi értéküknél drágábban kerülnek piacra.

Már viszonylag rövid távon kiderült, sőt tulajdonképpen előre tudható volt, az Unió abban a formában, ahogyan létrejött, elképesztő különbségeket fog kialakítani az erős és a gyenge gazdaságok között. Ennek a folyamatnak az ellensúlyozására szolgálnának elvileg a nagyvonalú uniós támogatások, amelyek révén a szegényebb országok derűs bizakodással nézhetnek hosszú távú felzárkózásuk lehetőségére.

A valóságban azonban egyáltalán nem látszik a szegényebbek felzárkózása.

A gazdasági szakadék egyre csak nyílik az erős és a gyenge gazdaságok között, s természetesen a legerősebb gazdaság, azaz a német ipar profitál a legtöbbet a folyamatból. Ma már olyan sokat, hogy a német érdeknek kénytelenek alávetni magukat a viszonylag erős országok is, így elsősorban Franciaország. Érdemes persze azt is megjegyezni, hogy az Európai Unió, pontosabban a felzárkóztatási pénzek, a tőkebeáramlások, a nyugati munkalehetőségek nélkül a folyamat még brutálisabb lenne. A közép- vagy dél-európai jelentéktelen banánköztársaságok az Unió nélkül semmiféle ellenállást nem tudnának kifejteni az erős gazdaságok nyomásával szemben.

Birodalom születik.

Bár utólag akár úgy is tűnhet, hogy tudatosan tervezték, szervezték így az Uniót, valóságban nem láthatta előre senki, hogy a dolog nem a kiegyenlítődés, hanem a szétszakadás irányába mutat. Nagyjából a 2008-as válság tette egyértelművé a problémákat. Akkor derült ki, hogy nem arra megy az Unió, amerre indulni akart, akkor vált világossá, hogy a szegény országok ebben a rendszerben soha nem érhetik utol a gazdagokat, sőt, néhány évvel később, a görög válság azt is világossá tette, hogy a gazdagok a szegények rovására gazdagodnak. De ekkor már olyan pályán állt a szövetség, amelyből nagyon nehéz kifarolni.

Mára odáig jutottunk, hogy a német érdek, egybe esik az Európai Unió érdekével, egyszerűen azért, mert a német gazdaság – kis túlzással – egybe esik az európai gazdasággal. De, ha a jelenlegi, a centrumnak kedvező folyamatok fennmaradnak, akkor néhány évtized múlva már túlozni sem kell ahhoz, hogy igaz legyen a teljes érdekazonosság.

Ebben az összefüggésben persze azonnal világossá válik, miért akarják a németek – visszafogott, de azért kérlelhetetlen erőszakkal – egységes állammá kovácsolni az Uniót.

Egyszerűen nem tehetnek mást. Gazdasági hegemóniájuk ma már van olyan nagy, hogy mellé egyértelmű politikai hegemóniára is szert kell tenniük, és bizony szükségük is van rá. A 2008-as válság ugyanis azt is megmutatta, hogy a világgazdasági versenyben Német-Európa helytállása azon is múlik, mennyire tudja kiszolgálni a kontinens politikája a gazdasági szereplőket. A német kancellár a huszonhét EU-tagország vezetőinek szerdai tanácskozása után lényegében ezt mondta ki, amikor úgy fogalmazott: az uniós intézmények mindegyike azon dolgozik, hogy az Európai Unió minél erősebb globális szereplő legyen, ezért hatékony munkával a növekedés irányába kell elmozdulni, hogy pótolni lehessen azt, amit el fogunk veszíteni.

Most tehát ott tartunk, hogy Merkel asszony tűzzel-vassal próbálja keresztül vinni akaratát az európai partnerországokon, s minden alkalmat megragad annak érdekében, hogy az ellenállást gyengítse.

Nem idézhette elő, de kapóra jött a német gazdaságnak a Brexit.

Merkelnek úgy kell beleállnia, hogy a német gazdaság érdekérvényesítésének legerősebb kerékkötőjétől gyorsan megszabadulhasson. Még akkor is, sőt annál inkább, ha ezzel az Unió egyik legesősebb gazdaságát veszíti el. A brit gazdaság kiesésének pótlása miatt várható összeurópai beruházásokból ugyanis mindenképpen a német gazdaság fog legjobban profitálni. A nagy kérdés valójában az, hogy marad-e az Unióban Nagy Britannia, s esetleg az élére áll egy olyan kezdeményezésnek, amely a centrum országoknak kedvező szabályozás helyett egy valóban közösségi Európát támogat, vagy megy, és távozása után gyorsan érkezik az Európai Egyesült Államok.

Ide írom, bár nyilván mindenki rájön magától is: ebben a játszmában szinte semmiféle mozgástere nincs Magyarországnak, de még a Visegrádi négyes sem táncolhat túl széles gesztusokkal.