Percekre voltam tőle, hogy oroszokra vadásszak!

Olybá tűnhet, hogy a költő túloz, de nem, egy teljesen igaz történetet fogok most elmesélni, csakis a miheztartás végett. Ráadásul tömegével vannak olyan férfiak Magyarországon, akik tették is ezt, csak soha nem gondoltak erre ilyen kontextusban.

Abban a szerencsében volt részem, hogy 1987 augusztusa és 1989 februárja között a határőrségnél tölthettem le a sorkatonai szolgálatomat, részben a déli, részben a nyugati határon. Tanulságos 18 hónap volt, nem kellemes, de kitanította az embert, a nyolcvanas évek viszonylagos kényelmében megmutatta, hogy az élet nem fenékig tejfel.

Sajnos ahhoz néhányszor nagyon meg kell szívni, hogy az ember értékelni tudja a békés átlagosat és a ritka jót. Ez a rendszerváltás előtti azon korszak volt, amikor a határon átlógni akaró NDK-sok (kelet-németek) és a szökdöső szovjet katonák szaporodni kezdtek. 1988 nyarán még nem látszott jönni a totális változás, a BM-nél (mert a Határőrség a Belügyminisztériumhoz tartozott), ment minden úgy ahogy addig.

Ha volt valami esemény, szökött bűnöző, szovjet kiskatona vagy a hatóságok szeme elől a határsávhoz közel eltűnő kóbor kelet-német turista, akkor lezárták a határt, „zárás”, ha jól emlékszem, így nevezték azt az akciót, amikor a feltételezett menekülési irányokba a normál ügymenethez képest kivezényelték „zárni” az állomány egy részét. Ha nem lettek meg a szökevények, menekülők, akkor ez napokig eltarthatott és váltásként az egész laktanyát beleforgatták az akcióba, volt olyan is, hogy még az esküdt tett félig sem kiképzett újoncok is megjárták párszor a határt.

Egyszer ez a buli a szokottnál sokkal tovább tartott, már a szakácsok, irodisták, műszakiak, egészségügyi katonák is beosztásra kerültek a következő váltásba. Ez azt jelentette, hogy mi is szépen beöltöztünk menetfelszerelésbe, megkaptuk a fegyverünket, majd kivonultunk az alakulótérre, ahol kaptunk 60 lőszert és betáraztunk, 20-20 skulót helyezve a három tárba. Aztán teherautóra fel. Az eligazítás már korábban megvolt, ahol finoman arra utalgattak nekünk, hogy feltehetőleg két fegyveres szökött szovjet katona tart a határ felé és őket kell megakadályozni a határ átlépésében. Elmondták, hogy szovjet egységek is részt vesznek közvetlenül a határ körzetében az akcióban és kerüljük el őket. Tulajdonképpen nem lehetett pontosan érteni mit is akartak üzenni ezzel, de érdekes módon mindenki pontosan értette mind a három lehetőségből következő kellemetlenségeket. Elvileg persze mindig szólnak majd nekik is meg nekünk is, ha felmerül a találkozás lehetősége, de jobb a békesség és ilyesmiben az önálló kezdeményezés (az elkerülésre).

A határőrségnél azért volt hagyománya az éles helyzetek kezelésének, tehát azt is felidézték, hogy a tapasztalatok szerint azt mindig könnyebb kimagyaráznod, ha te lövöd le a határsértőt, mintha ő lő le téged. Ahogy azt is tudatták velünk, hogy a szovjet sorállomány sokkal jobban ki van képezve, mint mi harcászatilag, illetve a szökevények természetesen mindenre elszántak. Érdekes, éles vagy csak élesebb helyzetek környékén a tisztjeink mindig azonnal felhagytak a mellébeszéléssel és bajtársias hangnemben, de kíméletlen nyíltsággal idézték fel, hogy a praxisukban hány tragikus balesethez vezetett már az emberi hülyeség.

Nem kellemes ilyesmiket hallani. Mindenki számára világos, hogy milyen könnyen jöhet össze mindenféle félreértés, amikor csőre húzott fegyverrel grasszál egy erdőben vagy susnyásban egy csomó egymáshoz hasonló öltözetű ideges fiatalember.

Alakzatban odasétáltunk a teherautóhoz és elkezdtünk felszállni az IFÁ-ra, amikor egy megkönnyebbült tiszt érkezett és azt mondta, az oroszok elkapták a saját embereiket, vége az egésznek.

Azért eléggé be voltunk szarva, így nagyon megmaradt bennem az érzés, ahogy kitárazunk, leszámoljuk a töltényeket és szétszéledünk a laktanya tisztmentes részeibe ellógni a nap további részét, nehogy már vissza kelljen menni szolgálatba egy ilyen kimerítő bevetés után.

Egy jó kis lövöldözéshez tehát csak ennyi kell, hogy valahol, valakik, tőled teljesen függetlenül összehozzák a helyzetet. És ez a valaki bármelyik hülye lehet valahol Brüsszelben, Berlinben, Moszkvában, Kijevben, Washingtonban. És könnyen összejöhet, az egyik pillanatban még sütizel a büfében, a következő pillanatban pedig már tárazol be.

Ha nem lenne világos, akkor 1988-ban éppen Moszkva volt a forrása annak a végső parancsnak, ami miatt egy magyar határőr és egy szökött (valószínűleg nem is orosz, hanem valamelyik kisebbséghez tartozó) szovjet katona lövöldözhetett volna egymásra. De a berlini, brüsszeli parancsban is ugyanez a butaság és gonoszság testesül meg.

Szerintem a határőr identitás a legjobb katonai identitás, világosan kijelöli, hogy mi a dolgunk. Aki menni akar, az menjen, de csak az jöhet, akit mi beengedünk. És persze teljesen világos, hogy nekünk hol kell megvetnünk a lábunkat, mit kell védenünk.

Magyar katonának soha ne parancsoljon idegen, külföldi.

Vezető kép: Budapest, 1986. szeptember 27. A Magyar Néphadsereg és a BM Határőrség katonái a Felvonulási téren katonai esküt tesznek. MTI Fotó: Friedmann Endre