Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia, de Ön elmebeteg

A munkánk legnehezebb része, amikor közölnünk kell valakivel a szomorú diagnózist. Vagy a betegnek kell ezt elmondani vagy a hozzátartozónak. A hozzátartozó általában már tudja és sokszor maga is belebetegszik ennek a ténynek az ismeretébe. Az elmebajt ugyanis nehéz eltitkolni. Látszik, nagyon látszik, aki az őrülttel él, nem menekülhet. Persze nem mindig látszik kifelé, de a csendes őrültek rejtőzködő fajtája, csak kiterjesztett öngyilkosságával vagy ámokfutásával kerül be a hírekbe, ha ez nem következik be, az ő és a családja szenvedése rejtve marad.

Az emberi jogok kitalálása előtti időkben az elmebetegeknek nem voltak jogaik. Évezredek vagy évszázadok távolából nem lehet megállapítani, hogy miként is gondolkodott róluk az átlagember, de aki nagyon nyilvánvalóan kezelhetetlennek bizonyult és nem verték agyon ebből kifolyólag, az a tébolydák kitalálása után általában ott kötött ki. Ezek a helyek az emberi szörnyűségek végtelen tárházában is előkelő helyen állnak a borzasztó voltuk tekintetében, a teljesen szó szerint vehető embertelenség kazamatái voltak, ahol a halál volt az egyetlen megváltás általában.

Ne felejtsük el, hogy már javában fejlesztgették a modern liberalizmust, amikor még árammal sokkolgatták az elmebetegeket, hátha attól jobban lesznek majd. A modern tudomány örök dicsősége, hogy nem szegte kedvüket az elmegyógyászoknak az a körülmény, hogy a betegek nem lettek jobban.

Elmebaj rengetegféle van, szinte nincs két egyforma, tulajdonképpen kicsorbul rajta az ember kategorizálásra való hajlama, de a tünetek osztályozása és az egyes tünetcsoportok elnevezése szép színes és tudományos világot teremtett ezen a téren is. Nem a pszichiátriát, mint orvostudományt kívánom leszólni, vagy a pszichoanalízist, mint kultúrtörténeti jelentőségű értelmezési kísérletet, sőt még a pszichológiát sem, mint természettudományos irányzatokkal is rendelkező diszciplínát, csak azt kívánom megjegyezni, hogy manapság a gyógyítás fő eszközévé az áldozati csoportba történő tuszkolás vált.

Valamikor a hatvanas években kitört az értelmetlen és zavaros gondolatok börtönéből az a felvetés, hogy az egyes betegek őrületében van valamiféle értelmes(!!!) rendszer, és a mi hibánk, hogy nem értjük és nem tudunk az adott beteggel kommunikálni.

Korlátlan számú jó érvnek hangzó baromság állítható elő ennek a gondolatnak a támogatására. Például az, hogy másképp látják a világot, mint mi. Másféle érzelmeik vannak, stb. Tudományos értelemben ez persze pont egyenértékű azzal a felvetéssel, hogy látják a démonokat, szörnyetegeket, szuperhősöket, gyíkembereket, amelyeket a hétköznapi emberek nem, esetleg előző életeikben szerzett rossz tapasztalataik miatt ilyen furák.

Talán hatéves lehettem, amikor az utcán sétálva és összefutva ismerősökkel, a felnőttek az akkoriban nagy port felvert gyermekgyilkosságról kezdtek el beszélgetni. Akkoriban nem nagyon törődtek a serdületlen gyermekek lelki egészségével, így érdektelenséget színlelve a gyerekembernek magának kellett a felnőttek társalgásaiból kiszemezgetnie a rettegni valót. A konkrét esetben egy anya levágta a pár hónapos gyermeke fejét, mert az hitte, hogy két feje van.

Anyám szükségét érezte (tudta, hogy hallgatóztam), amikor elindultunk hazafelé, hogy racionális magyarázatát adja a történetnek, egyúttal el is helyezze az egészet a normalitás világában.

Tudod kisfiam, a néni megőrült és azt hitte, hogy a kisbabájának két feje van és a feleslegeset le akarta vágni, de természetesen a valódi fejet kellett levágnia és nem a képzeltet.

Anya és gyermeke fél szavakból is megérti egymást, az elmebaj fogalmát sikerült a lehető legszemléletesebben elmagyarázni nekem. Nem volt több kérdésem.

És akinek ezután van kérdése a normalitással kapcsolatban, az a drága Anyukám emlékét sérti meg, és megkergetem egy machetével, hogy kivágjam belőle a démont vagy az alien-tojást, ami az én valóságomban ott van a hasában.

Az őrület azonban nem vicces. De szörnyű hibát követünk el akkor, amikor nem vesszük tudomásul, hogy a viccesség, a röhejesség, az abszurditás önmagában jár, attól, hogy valami szörnyű, még lehet nevetséges, attól, hogy nem illik röhögni valamin, az attól még röhejes és abszurd. Az őrülteket nem nevetjük ki, de az őrület attól még lehet vicces. Számtalan abszurditásról, ostobaságról, értelmetlenségről az mondja ki a végső ítéletet, hogy nevetséges is a szörnyűsége mellett.

A normalitás nem közmegállapodás, hanem azért lett az a normalitás, mert az működött. A normalitás határait nem egyszer azzal jelölték ki, hogy körberöhögték az abnormálisat. Az őrült a röhögésből is tudta, hogy nem vele, hanem rajta nevetnek. Bárkinek lehetnek fura gondolatai, még társat is kereshet hozzájuk (szigorúan felnőtteket), de csak akkor remélhető tőle bármiféle együttműködés, ha pontosan tudja a határokat.

Majdnem minden bajunk leírható egyetlen mondattal:

Évtizedek óta nem mondjuk a szemébe egy csomó őrültnek, hogy ő beteg.

Nem akarunk nekik fájdalmat okozni. A gyengeelméjűnek nem szólunk, hogy nem okos, a deviánsnak nem mondjuk, hogy az nem a jó bejárat, a drogosnak, hogy egy roncs, a művésznek, hogy ő nem az. Oda jutottunk, hogy már a dühöngőknek sem lehet szólni. A magát lánynak képzelő fiúnak és a magát fiúnak képzelő lánynak sem mondhatod, hogy megcsalják az érzései, érzékei vagy csak a divat. Úgy teszünk, mintha minden értelmetlenséget, devianciát el kellene fogadnunk a másik érzelmei miatt. Ráadásul olyan abszurditásokról beszélünk, amelyekről a normalitás létezése okán a mi kultúránkban nem is kellene tudnunk, mert a magánügy kategóriájába tartozik. A szexualitás például pont ilyen.

A normalitás csodás minimalista definíciója egyébként csupán ennyi: normális az, aki nem üldözi a többi embert olyasmivel, ami azokat nem érinti. 

Még a megboldogult szocializmus néphadseregében is volt erre kategória, arra, amit nem lehet kategorizálni: „egyéni szociális probléma”, még rövidítették is, „egyéni szocprobléma”. Van, amivel egyénileg kell foglalkozni és nem társadalmi szinten. A „woke”, az egész haladó mozgalom egyéni szocproblémákat társadalmasít. Egyedi, egyéni kontextusokat, a beilleszkedni képtelenség végtelen formáját zúdítja végtelen számú megoldandó problémaként a kultúránkra és a társadalmunkra, az államunkkal meg ki is akarja fizettetni. Minden őrültnek külön terápia, teljes megoldás dukál, függetlenül a költségektől.

Bárki bármilyen kósza érzelme, képzelgése, érzékenysége erősebb valóság, mint az élet évmilliárdos tapasztalata, a kultúra évezredes tudása. Mi normálisak pedig leszegjük a fejünket.

Nem hiszem, hogy az elmebetegeket jobban meg tudnánk alázni mással, mint azzal, hogy úgy teszünk, mintha normálisak lennének. Pedig gyakorlatilag mindenki tudja, ott magában belül, hogy hány esetben szemezünk faarccal manapság a tomboló elmebajjal, a tökéletes értelmetlenséggel.

Az őrület győzelméhez elég az, hogy a normálisak ne csináljanak semmit. Hölgyeim és Uraim, jelenleg lapítunk.