Penghu, 2022. október 19. A tajvani hadsereg különleges alakulatának tagjai tüzérségi gyakorlaton vesznek részt a dél-tajvani Penghuban 2022. október 19-én. MTI/EPA/Ritchie B. Tongo

A tajvaniak a mi háborúnkat vívják! Avagy mit is jelent háborúpártinak lenni?


Sok mindent kell egyszerre gondolni ahhoz, hogy valakit háborúpártinak tekinthessünk. A békepártiság egyszerűbb, csak annyi, hogy nem akarunk beszállni egyik oldalon sem. Mert általában és konkrétan sincs értelem ennek a háborúnak szerintünk.

A „háborúpártiak” gondolathalmazából tökéletesen kimutatható, hogy miért is nincs értelme az egésznek. A háborúpártiak szerint tehát a következő kijelentések egyszerre igazak:

Ez egy imperialista területszerző háború az oroszok részéről. Ez egy orosz-ukrán háború. Ukrajna abban a rendszerben makulátlan demokrácia, amelyben Magyarország legfeljebb részben szabad. Ez azért lényeges, mert ugye az teljesen nyilvánvaló, hogy soha semmilyen más nagyhatalom nem avatkozott be az ukránok belügyeibe csak az oroszok. Az ukránok semmiféle okot nem adtak arra, hogy az oroszok megtámadják őket. Tényleg semmilyent. A NATO-ba való ukrán belépés semmiféle fenyegetést nem jelentett volna Oroszország számára.

Senkinek semmiféle gazdasági és egyéb érdeke nem fűződik az orosz-ukrán háborúhoz. A legjobb ukrán termőföldek amerikai és kínai kézbe kerülése normál piaci folyamat, minden korrupció nélkül történt, az ukrán emberek örülnek ennek, és bizonyosan az ő érdekeiket szolgálják ezek a tulajdonosváltások.

Geopolitikai realitás nincs. A világ minden dolga leírható a jó és a rossz átmenetek nélküli átmenetpárjával. Szükségszerűen mi vagyunk a jók. Ja! És ez a „miháborúnk”!

  • Oroszországot demokratizálni kell. Putyin egy beteg állat, Joe Biden egy ízig-vérig humanista demokrata.
  • Ukrajnának harcolni kell az utolsó ukránig.
  • Az ukránok betartották a minszki megállapodást, az oroszok nem.
  • NATO katonák és a legmodernebb nyugati fegyverek nélkül Ukrajna győzni tud.
  • Ha nem tud, a Nyugat átadja a legmodernebb fegyvereit is, a győzelemhez szükséges mennyiségben természetesen.
  • 50-70 ezer nyugaton kiképzett ukrán katona megjelenése a fronton, nyugati fegyverekkel, döntő győzelmet tud elérni.

Nem fenyeget egy nukleáris háború veszélye, sem egy harmadik világháborúé, az oroszok nem fognak harctéri atomfegyvereket bevetni, ukrán városokra sem fognak kisebb atombombákat dobni. Vagy ha igen, akkor is megéri ezt az áldozatot Ukrajna „szabadsága”.

És ha elkezdjük piszkálni, kiderül, hogy a háborút a bizonyosan bekövetkező végső győzelemig folytatni kívánó felebarátaink ezeket a gondolatokat mind vallják. Tulajdonképpen korlátlan számban állíthatók fel olyan teljesen abszurd állítások, amelyeket a tárgyalásokat elutasító, a háború győzedelmes megvívását biztosra vevő felebarátaink bizonyosan vallanak. Mert ha nem vallanának ilyeneket, akkor ők is a tárgyalásokat szorgalmaznák.

A történelmi analógiák mindig kétségesek, de azért sokatmondóak.
A németek például 1943 nyarán már elvesztették a háborút. A kurszki csatában elpusztultak azok a minőségi alakulataik és eszközeik, amelyekkel hosszabb távon tartani tudták volna a keleti frontot, a szinte ugyanakkor bekövetkező szicíliai partraszállás után pedig egy újabb fronton voltak kénytelenek harcolni Olaszországban. A nagykép alapján onnantól a németek számára nem volt katonai megoldás a helyzetükre. Akkor sem, ha a lehető legracionálisabb katonai és fegyverfejlesztési döntéseket hozzák, és nem egy fantaszta álomvilágában vívnak háborút. Legfeljebb elhúzhatják a háborút, az amerikai atombombáig, vagy addig, amíg az oroszok is össze nem hozzák a magukét. De a németek még két hosszú évig háborúztak Hitler elképzelései szerint, még egy második, tulajdonképpen harmadik frontot is létre kellett hozni ellenük. Annak ellenére, hogy már csak rossz döntéseket hoztak. És még jópár csatában megverték a nyugatiakat és az oroszokat is, mielőtt a folyamat legvégén összeomlottak. Iszonyú veszteségekkel fizettek a háború két éves meghosszabbításáért, amelyet már a győzelem esélye nélkül vívtak.

Az ukránok nem egy háborút húztak el már legalább egy évig, hanem egy „különleges katonai műveletet”. Amikor ez az egész elkezd totális háborúvá alakulni a másik fél részéről is, vajon milyen esélyeik lehetnek? A NATO teljes szerepvállalása nélkül nyerhetnek-e az ukránok? Az ukránoknak nagyjából ugyanazokkal a támadófegyverekkel kellene legyőznie az oroszokat, amelyekkel eddig az oroszoknak nem sikerült legyőzniük őket. Az oroszok védekező fegyverei ugyanis, amelyek nyugati változatai olyan sok lokális sikert hoztak az ukránoknak, a kézi légvédelmi és páncéltörő eszközök ugyanis ugyanolyan hatékonyak lesznek a másik oldalon is.

Háborúpárti barátaink szerint sohasem kell szembenéznünk egy orosz győzelem következményeivel, mert az nem következhet be. Ebből kifolyólag nekünk magyaroknak, a magyar államnak, 45 évig orosz megszállás alatt lévő ország polgárainak semmilyen formában nem kell, sőt nem szabad készülnünk erre a lehetőségre.

Mert ennek a lehetőségnek a megfontolása is dicső nyugati szövetségeseink elárulása. Akik még sohasem hagytak cserben sem bennünket, sem más szövetségesüket, soha. A szövetségesi hűség ebben az értelmezésben az, hogy csak a szövetségeseink végső győzelmére szabad felkészülnünk, mert más végkimenetel nem lehetséges.

A történelmi valószínűségek alapján és a második világháborús analógia alapján is lesz Nyugat-Kyiv és Kelet-Kijev végül, Oroszország a Dnyeperig tart majd, délen esetleg Romániáig. Lengyelországot nem visszatolják az eredeti helyére, a nyugati határa marad, viszont valahogy ő rá fog hárulni a saját egykori területének a pacifikálása és újjáépítése. És középen tényleg lesz egy „ukraina”, határvidék, amit országnak hívnak és a fővárosa Zsitomir lesz majd. Nyugat-Kyiv mégis furcsán hatna.

Háborúpárti barátaink szükségszerűen azt is gondolják, hiszen a világ minden pontján a mi szabadság-sztenderdjeink érvényesek, hogy Tajvanért is ugyanekkora lendülettel kell majd harcolnunk. A tajvaniak a mi háborúnkat vívják. És biztosan örülni fognak annak a 2-3 Mig 29-esnek és 40 éves F-16-osnak, amit majd Európától kapnak segítségül. De Kínával is megszakítunk minden kapcsolatot, mert azt kívánják az európai értékeink.

Másképp fogalmazva Kedves Barátaim, ma nem békepártinak, vagyis tárgyaláspártinak lenni, maga az őskáosz, a tohuvabohu, beletörődés a lehető legrosszabb kimenetelekbe.

Arról a kedves részletkérdésről nem is beszélve, hogy harcias barátaink minden részvéte az ukránoké, de a testi épségükért azért nem aggódnak annyira, harcoljanak csak meg az országukért, ha már annyira szabadok akarnak lenni.

Irracionális a békevágyunk? Lehet, de akkor minek nevezzük azt a gondolatkört, amely szerint a háború vége egy demokratikus Oroszország lesz?

Vezető kép: A tajvani hadsereg különleges alakulatának tagjai tüzérségi gyakorlaton vesznek részt a dél-tajvani Penghuban 2022. október 19-én. MTI/EPA/Ritchie B. Tongo


A szerző: Paranoid Android

Élek, ami egy droidtól szép. Remélek, ami optimizmusra vall, viszont idegen a karakteremtől. A jól kompenzált paranoia előny.

Ez is érdekelhet

Külföldre menekültem!

  Bizonyára mindannyian ismerik azt az anekdotát, miszerint egy kifogástalan, de bohó angol úriember vicces kedvében …

8 hozzászólás

  1. csakafidesz

    Valóban beteg elgondolás lesz, hogy a másfél milliárdos, kontinens méretű Kína nem győzhet a 20 milliós szigettel vívott háborúban, de a mostani liberális „logika” szerint ezt kell mondani. Meg is nézném, hogy mi lesz akkor, ha a húszmillió tajvani nem lesz hajlandó megdögleni azért, hogy Tajvan továbbra is amerikai támaszpont legyen.

  2. agent smith

    A valódi háború az Agenda 2030, amiben Oroszország is ugyanúgy ‘benne van’, mint a Nyugat. És a kinetikus háború (pl. Ukrajnában) gazdasági és társadalmi következményei (vagy amiket arra fognak) az Agenda 2030-at szolgálja. Ezt a háborút a globális parazita-ragadozó uralkodóosztály vívja a köznép ellen, a tömegek elnyomásáért.

  3. Ez a háború lehetőséget adhat Kárpátalja visszaszerzésére, de ehhez egy ütőképes magyar honvédség kell. Ha viszont nem lesz ütőképes honvédségünk, akkor ebben a háborúban a maradék, csonka Magyarország is elveszhet, mindörökre. Sosem gondoltam volna, hogy őseink alapfélelme a magyarság megmaradásával kapcsolatban számunkra is valósággá válik.

  4. Néhány rövid megjegyzés:

    • Érdekes élmény volt olvasni a „A történelmi valószínűségek alapján…” kezdetű apró betűs szakaszt. Nagyon sok változat látott már napvilágot az elmúlt több, mint egy esztendő alatt profi és amatőr szerzőktől egyaránt, de az itt vázolt vélhető végső verzióval (azt hiszem) még nem találkozhattunk.
    Nos, nekem ez mindössze azért érdekes, mert különösen a kezdeti, bizonyos orosz sikerekkel járó napokban nézegetve a térképeket és szintetizálva az oda-vissza nagyszájú kijelentéseket én magamban pontosan az itt leírt kimenetelre „szavaztam” (Dnyeperig orosz fennhatóság, Kelet-, ill. Nyugat-Kijev, etc.). Rögtön hozzáteszem , ahogy múlt az idő és egyre csökkent az orosz előrenyomulás, ráadásul jó ideje már állóháborúról beszélhetünk, egyre jobban elvetettem magamban ezt a korai elképzelésemet.
    Erre most itt felbukkant.

    • Az írás fő mondandója – gondolom – a háborúpártiság ostorozása, elítélése, tarthatatlanságának bemutatása. Elsőre nyilván meglepő, de én azt mondanám, a háborúpártiság jogos, létező álláspont. De nem mindegy, hogy hol!
    Ti. odaát, Amerikában – ott igen. Persze, még ott sem a széles néptömegeknek, hanem a minden háborúban csak nyereséget elkönyvelő katonai-ipari (pénzügyi) komplexum számára. Igen, ott és azoknak ez egy valid álláspont.
    A gond akkor keletkezik, amikor eszement európaiak (főleg EU-sok) is ezt a számukra import nézetet kezdik vallani, mintha legalábbis nem vennék észre az ebben rejlő a teljes önfeladást, önpusztítást. És persze a háborús álláspont hangoztatásának, mint valami őrületes hülyeségnek a legfelsőbb foka, az, amikor a hazai seggfej ellenzék, valódi hatalomnak még a közelébe sem kerülhető, ámokfutó hordái kezdik a háborús nézeteket visszhangozni („nemzeti szín kokárdát viselni ma annyi, mint ~Ukrajnával szolidaritást vállalni, etc.”). Ez utóbbiak persze már inkább nevetségesek, semmint riasztóak.

    • Végül egy egészen más jellegű észrevétel: A „Geopolitikai realitás…” kezdetű rész első mondatában – szerintem – egy átfogalmazásból eredő, alig észrevehető, de mégis lényeges hiba maradt:
    Az „a jó és a rossz átmenetek nélküli átmenetpárjával” mondatrész helyesen így hangzik: „a jó és a rossz átmenetek nélküli ELLENTÉTpárjával”
    Mint említettem, ez nem annyira zavaró, az átlagos olvasó simán átsiklik felette, miközben magában automatikusan korrigálja – én is inkább csak azért teszem szóvá, hogy a majdani hatkötetes, félbőr kötéses PA-összesben már megfelelően jelenjen meg az érdeklődő utókor számára… 🙂

    • Paranoid Android

      Szerintem egy felörlő jellegű hadviselésbe vannak benne az ukránok, ami az oroszoknak sokkal kevésbé fáj, mint nekik. Azért vesztettek biztosan már, mert senki nem fog félmillió kiképzett és felfegyverzett katonát betolni oda, hogy visszafoglalják a Krímet és a többit. Az oroszok teljes legyőzéséhez meg még kétmillió külföldi katona kellene. Meg a csoda, hogy az oroszok ebben az esetben nem vetnek be atomfegyvert.

      Azért várok orosz győzelmet, mert a Dnyepertől keletre eső területek és a tengerpart megtartásához is kellen az a félmillió katona szerintem. Ugyanis az oroszok szép lassan le fogják darálni az ukrán élőerőt és egyszer csak összeomlik az ellenállás, vagy magától, vagy egy jelentősebb orosz támadás hatására.
      Persze csak akkor, ha valamelyik peremfeltétel drasztikusan nem változik meg.

      Ezért gondolom azt, hogy tárgyalni kellene. Mert győztes katonai megoldás a Nyugat számára nincs. A szakértők katonai realitásokra vonatkozó becslései sem mondanak mást. Az ukránok már vesztettek. De sokkal nagyobb vereség is lehet még belőle.

  5. hát persze, ukrajna is miértünk harcol

  6. Van-e (használható) párhuzam? Mármint, úgy nagytörténelmi vonalakban.
    Ukrajna Szovjet-Oroszországon belül alakult meg (már amennyire!), és az atlantisziak nyírták ki — nyíratták ki, ezen nem fogunk összeveszni.
    Tai-wan hogyan is alakult ki –?– Kínán belül, vagy kívül kínaiasodott –?–
    Egyetlen hasonlóság, amit látok, hogy egyik terület sem tartja magát egy birodalom szerves részének. De ez birodalmak esetén úgyszólván rutin hozzáállás. A birodalomnak, mint olyannak, alap tulajdonsága, hogy senki sem szeret beléje tartozni.

  7. Tajvanban csak addig voltak tajvaniak, amíg fényévekkel jobban éltek, mint Kínában. Most, hogy teljesen kiegyenlítődött az életszínvonal, már ők is tudják, hogy ugyanolyan kínaiak, mint akik Kínában élnek. Ugyanez vonatkozik Hong Kongra is. Attól, hogy más színt kevernek egy zászlóra, még ugyanazok az emberek maradtak, ugyanazt a nyelvet beszélik.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük