Háborús uszítók

Az ember viszonylag hamar, a kamasz évei közepére ráébred, hogy elképesztő mennyiségű visszataszító embertársa van, az árulkodóktól kezdve azokig, akik a gyengébbek kínzásában lelik az örömüket. Némelyek kinövik az ilyen hajlamaikat; mások életformát, esetleg foglalkozást alapítanak rá és továbbra sem veszik tudomásul, hogy ők undorítók.

Egészen az utolsó pár évig ezek az emberek magánjelleggel voltak undorítók, legfeljebb a munkahelyükön tettek meg mindent, hogy a főnök jól érezze magát. A magánundorítóság helyét azonban átvette a közundorítóság: ezek az emberek – erényt kovácsolva a saját lelki ocsmányságukból – közszemlére teszik a saját szörnyűségüket és azt várják az egész társadalomtól, hogy azokat a saját értékei közé vegye, és ünnepelje őket. Minél értelmetlenebb, minél diszfunkcionálisabb és minél undorítóbb dologról van szó, és minél inkább kellemetlen azzal találkoznia a normális embereknek, annál jobb.

A celebbé, majd „mértékadó” véleményformálóvá váló pornósztároktól kezdve a nézhetetlen, sőt inkább elviselhetetlen filmeket gyártó rendezőkig, a divatikon sportolóktól a szexuális mintaadásra átálló „könnyűzenei előadókig” (mert ezek már azok se) és a „környezetvédelmet” ideológiaként művelő, gyakorlatilag szellemi fogyatékos zöld politikusokig a lista végtelen.

Egy undorítóságfajtáról azonban azt gondoltuk, hogy többé nem fogunk látni. Hogy a háborús uszítókat Európa a két világháborújával kimaxolta, hogy többé mi, európaiak nem turizunk a pöcegödörből olyan politikusokat, „művészeket”, „értelmiségieket”, akik háborút akarnak.

Aztán kiderült, mekkorát tévedtünk. A félreértések elkerülése végett: itt nem arról beszélünk, hogy Oroszországot mint birodalmi tudattal és törekvésekkel rendelkező országot felmentenénk a háborút elfogadó gondolkodásmódja ellenére. Csakhogy ehhez a háborúhoz kellett az az USA és a nyugati liberális értelmiség is, amely alacsonyabb rendűnek és értéktelennek tartja az orosz kultúrát, az orosz társadalmi berendezkedést, meg úgy általában az oroszokat.

És most kellenek azok a celebek, véleményformálók, „értelmiségiek”, „szakértők” és mindenféle egyéb szerzetek, akik nem akarnak tárgyalni.

Ezek az emberek nem attól tartanak, hogy a NATO gyengének látszana, ha tárgyalna az oroszokkal, vagy ha esetleg biztonsági garanciát adnak Oroszországnak. Ezek az emberek minden politikai, katonai, gazdasági, civilizációs tudás nélkül, a maguk primitív „morális” – vagy inkább annak gondolt – nézeteik alapján, együtt üvöltve a kórussal és persze sok pénzért mindent megtesznek a háborúért.

Egy legyőzött és megalázott Oroszországot akarnak látni, a halottak számától, az emberi szenvedés mennyiségétől függetlenül.

Ne feledjük, hogy ez a gondolkodás okozta a második világháborúhoz vezető katasztrófát, amit alapvetően a németek megalázása és kizsigerelése idézett elő. És azt se felejtsük el, hogy 1945 után azért volt több eszük, mert ott volt a szovjet fenyegetés, és nem megbocsájtottak a németeknek, hanem egyszerűen minden katonára és munkásra szükségük volt ahhoz, hogy elegendő elrettentő erővel bírjanak.

A Nyugatnak ma is pont annyi esze van, mint abban a száz évben, amikor az Európa uralta világból egy olyan bolygót csináltak, amelyen már az öreg kontinens semmiféle szerepet nem játszik.

Ezt nagyrészt pont az ilyen háborús uszítóknak köszönhetjük, annak az indulatvezérelt rétegnek, aki magán kívül mindenki mást örömmel zavart ki a frontra. Több fajtája van ennek a rémségnek, kis százalékban olyan is, aki komolyan gondolja magára nézve is a háborúzást, de ezek általában öldökölni szeretnének, igazi katonaként értékelhetetlenek. De az igazi háborúpárti kretén maga mindig jó indokkal rendelkezik arra, hogy neki miért nem és másoknak miért kellene ott lennie a lövészárokban, az első vonalban.

A jelenkor ilyen egyszerre szellemi fogyatékos és elmebeteg ostobája sokkal kevesebbet tud és ért a háborúból, mint bárki, akinek egynél több agysejtje működik. Stratégiáról, taktikáról, logisztikáról, hadiiparról, demográfiáról, hírszerzésről, pszichológiai tényezőkről, rakétákról, csöves tüzérségről, felderítésről, hírszerzésről, dezinformációról, légierőről, aknáról, drónokról, erőegyensúlyról, játékelméletről, gyalogsági harcászatról és még pár ezer, a háborúban fontos tényezőről nem tudnak semmit. Ezek a véglények csak azt tudják, hogy le kell győzni az oroszokat, és ezt az ukránok néhány száz méregdrága és rendkívül költséges lövedékeket használó eszközzel megoldják. Mert a brit hírszerzés jelentése szerint – ami megjelent az újságban – ez így lesz.

Halottat, haldoklót, lőtt sebet, szétszakított emberi testet még filmen sem láttak, nem szagolták a halál bűzét, nem hallották a sebesültek jajgatását, nem látták az anyák és feleségek arcát, amikor megjön a fiuk, a férjük halálhíre, de ezek a férgek biztosan tudják, hogy az ukránok nyernek, mert valamelyik nyugati szennylapban olvasták. A háborús uszító nem tárgyal, neki csak a végső győzelem felel meg.

És ebben az esetben nem zavarja, hogy ezt a szót a nácik mennyire elkoptatták már, sőt, használták is. Persze a végső győzelem kifejezés szinonimája manapság az „Oroszország összeomlik a szankcióktól”. Ezek a mocskos állatok úgy üvöltenek a háborúért, hogy közben nem is vesznek tudomást arról, hogy mit élnek át a katonák a fronton, a civil lakosság a bombázott hátországban. Az ilyen hátországi patkányok mindig is nagyon jók voltak ebben, valójában teljesen érzéketlenek az emberi szenvedés iránt, csak írnak és beszélnek róla, de egyáltalán nem érdekli őket.

Végtelen számú halált sem sajnálnak azért, hogy az ő kis gendermeleg tökéletes világuk létrejöjjön, amelyben minden az ő elmebajaiknak és szadista szexuális perverzióiknak megfelelően működik.

Érdekes, hogy az emberi jogok végtelen individualista kiterjesztésében utazó liberálisok mennyire jól együtt bírnak élni egy tőlük kellő távolságban zajló háborúval és milyen hitelesen tudnak arról értekezni, hogy másoknak milyen áldozatot kell hoznia.

Ne felejtsük el, a liberális szubkultúra gyűlöli a normális embereket, ezek az emberek élvezik, hogy mi szenvedünk, vagyis rajtuk kívül mindenki másnak rossz, a gazdáik pedig gondoskodnak róla, hogy ők megőrizzék az életszínvonalukat.

Az első nagy háborúban hiába követelték a valódi munkásképviseletek és a normális emberek, hogy tárgyalásos békét azonnal, akkor is megvoltak azok a csoportok, akiknek pszichológiai és persze anyagi értelemben megérte a háború. A második nagy háborúban a Nyugat már gondosan ki is zárta a tárgyalásos béke lehetőségét a feltétel nélküli megadás erőltetésével. Pontosan azt kellene most is csinálni, amit a második világháború előtt kellett volna és nem utána, vagyis 60, vagy Isten tudja, hány millió halottal korábban kellene egyezkedni és egyúttal valódi erőt mutatni. De ahhoz az USA-nak nem az elveszett világhatalmának illúziójával, az EU-nak pedig nem a kisebb és később csatlakozott országok gyarmatosításával kellene foglalkoznia.

Lehet, hogy képesek lennénk legyőzni az oroszokat. De tényleg hajlandó Európa ezért több milliónyi, tízmilliónyi életet feláldozni? A háborús uszítók szerint ez nem is kérdés.