Ki a jó és ki a rossz? „Békét most!”

Nehéz kérdés ez az anyukánkon túli világban. Az óvónénik általában jók, de szinte mindenkinek volt olyan, akit nem kedvelt és aki nem kedvelte. Szociopatáknak az is összejöhetett, hogy a dadusok közül sem csípte senki, sőt, az elsős tanító nénije is rühellte. A szerencséseket nemcsak az apukája szerette gyerekkorában, hanem boldog nagypapák és nagymamák, és ambiciózus, családalapítás előtt álló nagynénik és nagybácsik is sürgölődtek körülöttük.

De a szívüknek kedves, „jóként” identifikált matektanárnőkkel csak az olyan őrültek rendelkeznek, mint én, aki valami miatt nemcsak meg tudtam szerettetni magamat velük, hanem saját magamban is csiholtam valami érzelmeket az irányukba, pedig a matek iránti affinitásom gyermekkoromban azért nem verdeste az egeket.

Viszont a katonaságnál az embernek nem szokott kedvenc kiképzője lenni és felettébb kevesen szokták az általuk felsorolt jó emberek közé felvenni azt a tiszthelyettest, aki a laposkúszás rejtelmeire oktatta őket.

Ugyanilyen rejtély az, egyesek miért érzik szükségét annak, hogy a világot jókra és rosszakra osszák fel országok, politikusok, multinacionális cégek és hollywoodi sztárok szintjén. Az országok és a politikai rendszerek szeretgetése pedig a végképp értelmezhetetlen kategóriába tartozik. A Föld nevű bolygó felszínét belakó entitások érzelmi rendezése etikai alapon pedig komoly kérdéseket vet fel. Például kifejezetten szeretem Nathalie Cardone Hasta siempre című számát, magát a zenét is, továbbá a klipje is nagyon jó. Az énekesnő kifejezetten jó nő, nem is fukarkodik ennek a bemutatásával, a hangja is kellemes, a képi megvalósításba is sok pénzt tolt bele valaki annak idején.

Ettől függetlenül Che Guevara egy mocskos, elmebeteg szadista kommunista tömeggyilkos, aki rosszabb halált érdemelt volna, mint ami jutott neki. De jó a nő, jó a zene, és egyébként is, ha a hetvenes évek KISZ-táboraiban a Commandante Che Guevara alapszintű elgitározásával be lehetett csajozni, ki vagyok én, hogy ebbe belekeverjem a Che elvtárs és társai által elkövetett élveboncolásokat.

De ahhoz már rettenetesen hülyének kellett lenni, hogy egy Balaton-parti padon, szúnyogban dús környezetben elkövetett jól sikerült petting hatására valaki forradalmárnak álljon a harmadik világban, mert hátha ott több is összejön. Ha valakinek nem lenne meg, már a korai hetvenes években is az elmebetegség csalhatatlan jelének tekintették, ha valaki rajongott a Szovjetunióért.

Tehát az alapelv az, hogy semmi nem függ össze semmivel, a nagyhatalmi politika holmi erkölcsi kérdésekkel végképp nem. Az embernek a személyes jellegű szeretgetést a ritkán látott, de ajándékot azért hozó nagynénik szintjén be kell fejeznünk, utána csak azokat kell megszeretnünk és szeretnünk, akikkel olyan személyes viszonyba keveredhetünk, amelyben mindketten jól érezzük magunkat. Esetleg még a kutyák, a macskák és a lovak, esetleg egyéb személyes kötődésre képes állatok jöhetnek szóba. Nem teljesen értem, hogy egy háborúban miként válik drukkerré az ember, főleg egy olyan háborúban, amelyhez semmi közünk sincs. Igazából ez olyan, amikor egyesek Magyarországon teljes lélekkel a Barcelonának vagy a Real Madridnak drukkolnak. Persze azzal nincs semmi baj, ha az emberek kiengedik az érzelmi gőzt bizonyos futballesemények, évszázados versengések vagy geopolitikailag is értelmezhető nemzetközi mérkőzések kapcsán. Ha kikap a válogatott fociban, az némileg nemzeti tragédia, ha a vízilabdázók kapnak ki, az meg fura, mert ők alapjáraton tényleg inkább nyerni szoktak. De végül is a valóságban – leszámítva a hangulatunkat – ezeknek semmi jelentősége nincs.

De egy rendes háború, amelyet egy birodalmi tudatú agresszív nagyhatalom vív egy magát középhatalomnak képzelő, amerikai érdekeket kiszolgáló, egyébként működésképtelen ország ellen, ami a határvidékén és az érdekszférájában található, az nem hangulati aláfestő elem.

Különösen, mert ez pont mellettünk történik. Nagyon rövid az a lista, amelyen felsoroljuk, hogy az ukránok és az oroszok a múltban mi jót tettek. Az a lista meg nem is létezik, amelyre a velünk kapcsolatos jó cselekedeteik kerülnek fel. Ahogy az a felsorolás sem, amelyen az egymással kapcsolatos jó tetteik szerepelnek. Ha azonban az oroszok és az ukránok által elkövetett tömeggyilkosságokat akarjuk összegyűjteni, lesz munkánk napestig. Azzal a szintén végtelen jellegű gyűjteménnyel is így járnánk, amely az egymás ellen elkövetett bűneiket tartalmazza.

Ha már erkölcsi, esetleg etikai álláspontot keresünk magunknak, akkor talán a béke nevű állapot lehetne az, amely alapállapotában a legkevesebb tömeggyilkosságot tartalmazza.

Mondjuk arrafelé, nem is messze, a béke is tartalmaz némi gyilkolászást, de mégis kevesebbet, mint amivel egy átlagos amerikai béketeremtő művelet járni szokott. Már nemcsak a XX. század legfontosabb fogalma a járulékos veszteség, hanem a XXI. századé is. Észre kellene vennünk, hogy a háborúban sem az erősebb, sem a győztes nem bűntelen; az ukrán golyó pont olyan csúnya sebet üt, mint az orosz.

Megdöbbentő, hogy a nyugatnak és nem mellesleg általában a haladó liberálisoknak is, továbbá a mi kis saját bejáratú erkölcsi és értelmi fogyatékos ellenzékünknek mennyire ismeretlen az az álláspont, amelynek a lényege az: Békét azonnal!

A hatvannyolcasok egyik jelmondata volt gyakorlatilag, hogy kellene adni egy esélyt a békének. Most ezek a nyomorult hatvannyolcasok úgy gyűlölik a békét, mint általában minden társadalommérnök a matematika tanárnőjét. Ezek a barmok a győzelmet hívják békének, és az USA és a társadalmi haladárok összes vereségét elfelejtik azonnal, vagy olyan kisiklásnak minősítik, amelyet az ellenség aknamunkája okozott.

Békét akkor lehet azonnal kötni, ha a háborúnak semmi értelme sincsen, mert az aktuálisan jobban álló félnek is lehet olyasmit ajánlani, ami megéri neki. A vérrel megszerzett területekről az oroszok soha sem fognak kivonulni, ez számukra a Szovjetunió feladása utáni legfontosabb tapasztalat. A Nyugat ígéretei pontosan annyit érnek, mint Sztálinéi, vagy ha már itt tartunk, mint Putyinéi. 1991 után volt egy kegyelmi pillanat, amikor pacifikálni lehetett volna az oroszokat, be lehetett volna fogadni őket Európába. Talán még most is be lehetne engedni őket egy olyan békeajánlattal, ami az orosz európai terjeszkedés határait ott állapítja meg, ahol most az orosz hadsereg áll. Minden szankciót, megkülönböztetést el kell felejteni, de világossá kell tenni, hogy a balti államok és Finnország elleni akciók azonnal teljes NATO-beavatkozást eredményeznek (a jogi helyzet a baltiak esetében most is ez). Fehéroroszország és a maradék Ukrajna is orosz érdekszféra, de Európában ez a vörös vonal mindkét félnek, a Nyugat sem próbál minden oroszbarát vagy semleges rezsimet destabilizálni az orosz határok mentén. Minden létező gazdasági és kulturális módon össze kell kapcsolnunk magunkat az oroszokkal, hogy senkinek se jusson eszébe háborúzni. Most még (talán) elég erősek vagyunk hozzá, hogy az oroszoknak is nagyon megérje ez, mert ezt a békét még gazdasági erő és olyan katonai erő szavatolja, amely nem kétségbe vonható.

Az ukránok (leginkább a jelenlegi rezsim) nagyot buknak, de nem ők lesznek az első ország, amit a nyugat beáldoz. Nekünk, magyaroknak meg elég, hogy most legalább nem leszünk rajta a beáldozandók listáján. De pillanatok alatt rákerülhetünk, pedig mi ezt az adót már többször megfizettük.

Olyan ez, mint a matek érettségi: rohadt nagy szívás, lehet gyűlölni a matektanárt, az érettségi bizottság elnökét, az írásbelinél a feladatok összeállítóit, de a matek kettes nélkül nincs tovább. A nyugati politikusok már régóta kibújnak a matek alól, de most a valóság rájuk rúgta a budiajtót, ahová az oroszok elől zárkóztak. Most még eldönthetik, hogy a Dnyepernél legyen a formális orosz határ vagy a Kárpátoknál, ha meg három hónappal később döntenek, akkor esetleg Záhonynál. De egy rendes harmadik világháborút is össze lehet hozni, ha marad a jelenlegi politika. Békét most!

Követeljük ezektől a kretén nyugati politikusoktól, hogy kössenek békét végre. Amíg még megtehetik.

Januárban az összeomlott német gazdaság romjai közt fűtetlen lakásokban fagyoskodó muszlimok fogják felmelegíteni a helyzetet, és azt sem lehet kizárni, hogy a feldühödött középosztállyal közösen akasztgatják fel ezeket az idiótákat. Ha nincs reális nyugati békeajánlat, akkor sohasem tudjuk meg, hogy Putyin kötne-e békét. Putyin és Oroszország nem jó vagy rossz, hanem csak van, létezik, de azt nagyon. Háborúban állunk, csak még nem ért ide a front.

Ennek a tudatában kell rámásznunk a jellemtelen, gyáva és ostoba brüsszeli, nyugati politikai elitekre.

Vezető kép: Rakéta becsapódása nyomán keletkezett kráter a kelet-ukrajnai Bahmutban 2022. június 24-én.
MTI/AP/Efrem Lukackij