Kaltenbach Jenő, az elkárhozásügyi népbiztos

Egy olyan tendencia kezd kibontakozni, már a kisnyilasok és a kisávósok között is, hogy teljesen komolyan megpróbálják magukat keresztényként, katolikusként eladni. Már nem csak Gyurcsány Ferenc hivatkozik a keresztényi szeretetre és nem mellesleg magára, mint haragvó Istenre, aki nem fog megbocsájtani Orbán Viktornak, hanem az összes keretlegény is követi Ferenc testvér (nyilas értelemben testvér) példáját.

A liberális ideológiához kapcsolódó személyiségzavar egy fontos tünete, hogy az érintett egyén minden tekintetben különbnek gondolja magát mindenki másnál. Kaltenbach Jenő vagy Gyurcsány Ferenc például teljesen komolyan azt gondolja, hogy ők egyenként szebbek mindenkinél, Ferenc még Kláránál is, csak a sok csúnya, a saját érdekében nyilván, hamisan határozta meg a szépség definícióját. Gyermekkorukban a kegyetlen gyermekhad sokat szekálta őket ezen meggyőződésükért és így ezt a „tudásukat” mélyre temették, már csak a fürdőszoba magányában, a tükör előtt értenek egyet ezzel. Azt ugye mondanom sem kell, hogy Jenő a legokosabb ember is a világon, csak titkolja. Nem akarja ezzel zaklatni Ferencet, mert valahogy sejti, hogy ő másképp „tudja”.

Nem csoda hát, hogy Jenő, ha bokros teendői engedik, az általa nem kedvelt emberek esetében hajlandó átvenni Isten elkárhozással kapcsolatos döntéseit. Jenő tudja, hogy Istennek Kaltenbach-komplexusa van, azt hiszi, hogy mindenható, de tud ő nagylelkű is lenni, nem szól Istennek, de azért ha kedve támad gyűlölni egy kicsit, akkor örömmel ítél elevenek és holtak felett. Ezen késztetésének köszönhetjük a következő mondatát is:

A „kereszténydemokrata” Hollik, a Fidesz Savonarolája biztosan elkárhozik, mert percenként megszegi (egyebek mellett) a nyolcadik parancsolatot. Hacsak Erdő Péter, a maga végtelen irgalmasságában fel nem oldozza.

Milyen bájos gondolat! Jenő keresztényi könyörületből bírálja az egyházat és Erdős Péter bíborost, aki nyilván csak tévedésből, vagy az ördög tervének részeként oldozhat fel egy fideszest. Egy fideszes feloldozásához ugyanis végtelen (!!!) irgalmasság kell. Még szerencse, hogy Jenő a maga elképesztően autentikus, mondhatni végtelen kereszténységében nem ragadtatja magát szélsőségekre.

Az ember hajlamos cinikus pszichopatáknak tekinteni a liberálisokat, a nyilasokat és a kommunistákat, pedig sajnálatos módon ők is a keresztény kultúrkör teremtményei némileg. Annyiban mindenképpen, hogy tudják, fontos nekünk a kereszténység, és el is akarják venni tőlünk. A kereszténység annak a felismerésnek a terméke, hogy az emberben ott lakozik a pusztító ösztön, a gyilkolási vágy, a harácsolás ösztöne, a végtelen egoizmus. Mindez Isten művében a gonoszként lett megnevezve, amely ott munkál a világ minden dolgában. A kereszténység azért tudta végül is jó hellyé tenni Európát, mert újra és újra sikerrel vívta meg a harcát a mindig megújuló gonosszal. A gonosz mindig nagyon is emberi, mindig emberek képében jön el. Kis és nagy gonoszok akarták mindig is a gyűlöletüknek megfelelően formálni a világot. De ahogy a jó sosem veszített végleg, sajnos nem is győzött sohasem teljesen. És persze soha nem is győzhet, hiszen pont ez a világ lényege, a saját diadalába merevedett jó pont olyan értelmetlen lenne, mint a mindent eluraló gonoszság. A tökéletesség minden formájában értelmetlen. Ezért rendkívül fontos, hogy megértsük, ezek a szörnyetegek nem azért veszélyesek, mert mások, mint mi. Azért pusztítóak, mert mi is könnyen, sokkal könnyebben válhatnánk olyanná, mint ők, mint ahogy reméljük, mert embervoltunkban egyformák vagyunk. Sokkal kevésbé különbözünk tőlük, mint szeretnénk. De ez a kevés maga a minden. A keresztények ugyanis azt szeretnék, ha Kaltenbach Jenő üdvözülne, de legalább üdvözülhetne. 

Jenőből hiányzik minden emberi és ez a hiány teszi szörnyeteggé, de nem azért mert ez a hiány pusztító, hanem azért, mert Jenő szeretne ember lenni, de nem tud. A saját csapdájáért minket okol, és sajnos ezt a gyűlöletet jól láthatóan élvezi is. Elálmodozni azon, hogy a politikai ellenfeleid elkárhoznak, hát az nem a legkeresztényibb cselekedet. Sőt, az a legkevésbé keresztényi cselekedet, amit csak el lehet követni. Ha Jenő és az ő Ferije bármit is értene a kereszténységből, akkor tudná ezt.

Tudjuk, hogy sok veszélyes embertípus létezik, a harcos ateista, a magát ateistává átképző istentől rettegő, a magát istenhívőnek álcázó ateista, a bigott hívő, de a legveszélyesebb az, aki azt hiszi, hogy ő az egyetlen igaz keresztény a világon. Jenő és Feri is ez a legutóbbi.

A politikai programjuk lényege mostanában az, hogy a kereszténység ágendáját is ők határozzák meg. Nyugaton sikerrel is jártak, hiszen a történelmi egyházak sorban hajolnak meg előttük és tagadják meg a legalapvetőbb isteni parancsokat. Jenő most azonban elszólta magát. Kárhozatot szán mindenkinek, aki nem olyan, mint ő (meg a Feri).

Csak az a kérdés marad végül, hogy mit is kezdjünk ezekkel a Jenő-félékkel? Sosem szabad ezekről tudomást venni. Értelmünkkel persze érzékeljük őket és felfogjuk a szörnyűségüket, de érzelmileg nem szabad tudomást venni róluk. Érzelmi kérdésekben ugyanis pont annyira érdektelenek, mint értelmileg. Nem illetékesek semmi emberi dologban, kivéve a gonoszságot. Arra akarnak rávenni bennünket, hogy féljünk és helytelenül cselekedjünk. Jenő és a hasonszőrű társai nyomorult senkik, lelki hajléktalanok, akiknek nincs otthonuk, családjuk, hitük, nemzetük, szeretet az életükben és akkor sem lesz, ha elveszik, el tudják venni a miénket. A gonosz sohasem győzhet, mert ha csak a gonosz van, akkor nem marad semmi. Ha nem lenne kereszténység, Jenőt már gyermekkorában kikergették volna a pusztába, ha liberálisabb szemléletű a törzs, mert különben inkább agyoncsapták volna, így csökkentve a nullára az esélyét, hogy esetleg vissza mer jönni és újra fáradni kelljen miatta. De nem tud hálás lenni, hogy nálunk maradhatott. Minden jó cselekedet elnyeri a méltó büntetését. Ha emberek akarunk maradni, ezzel együtt kell élnünk. Még Jenővel is. De azért ne engedjük, hogy kivégzőosztaghoz juthasson valahogy. Mert használná.