Miként lehet egy okos nőt megkülönböztetni egy ostoba nőtől?

Ez az írás nem a férfiak ostobaságáról szól, azt a témát az összes többi írásomban szoktam érinteni, kivéve, ha nem Szabó Tímeáról, Dobrev Kláráról, Vadai Ágnesről, esetleg Cseh Katalinról emlékezem meg éppen. Az emberi hülyeség végtelensége és abból is egy speciális eset feletti sopánkodás mindig aktuális sajnos.

Az alábbi szöveget egy felebarátom monodramatikus felszólamlása alapján jegyeztem le, az illetőt megviselte az élet aznap és élményszerű előadása lejegyzésért kiáltott. Íme:

Semmi kifogásom az ellen, hogy a nők is vezethetnek autót. Ha férfiak vezethetnek, akkor tulajdonképpen még a gorilláknak is méltánytalan megtiltani a közlekedés ezen módját. Szokták mondani, hogy az autók a férfiak számára vannak tervezve, biztonságilag is és ezért a nők számára veszélyesebbek baleset esetén. Nem tudom, így van-e, de azt tudom, hogy ha az autókat a női méretű vezetők biztonsága szempontjából terveznék meg, az mivel járna az átlagos és az annál nagyobb méretű férfiak szempontjából. (mellékszál)

Csak az biztos, hogy a férfiakért nem aggódna ebben az esetben senki. De ne forszírozzuk ezt a kérdést, mert az Európai Parlament meghallja és kipréseli az EU-ból, hogy ne lehessen férfibiztonságos autót forgalomba helyezni a jövő héttől, mert az sérti az egyenlőséget. Azt meg soha nem magyarázzuk meg nekik, hogy statisztikailag talán a férfiak némileg több kilométert vezetnek le, mint a nők. (tényellenőrzés?)

Szóval a gondolatsor úgy kezdődött, hogy kénytelen voltam reggel a csúcsforgalom előtt pár perccel beautózni a városba. A sor jó ütemben, a megengedett ütemben haladt még a lakott területen kívül a külső sávban és minden feltétel adott volt ahhoz, hogy a felbukkanó lassújárművet, amelyet felevett a fene a főútra ilyenkor, lendületesen megelőzzük még az emelkedő előtt. (biciklisáv?)

Alapvetően semmi kifogásom nincs az ellen sem, ha valaki lassan halad, habár erre a saját döntésén kívül nincs semmi más oka. Lehet, hogy rosszul van, habár akkor bekapcsolhatná a vészvillogót, ahogy műszaki probléma esetén is, ha mondjuk egy ismeretlen piktogram elkezd világítani a műszerfalán. Van ilyen, habár talán túl sokszor vagyunk kénytelenek ebben az ügyben nagyvonalúak lenni. Volt olyan hölgyismerősöm, aki képes volt úgy kisminkelni magát reggel az autóban, a visszapillantó tükröt használva, hogy tartotta a közlekedés ritmusát, és nemcsak a mögötte haladókban nem keltett veszélyérzetet, hanem engem sem tört ki a frász az anyósülésen. (a felesége nincs jelen)

Aztán ugyebár van az a szinte mindig nőnemű úrvezető, aki nem egyszerűen lassabban megy, hanem mindent más ritmusban csinál, mint azt bárki más tenné; ha indexel, abból semmi nem következik, sem a kanyarodás, sem a sávváltás, még annak a szándéka sem, de a mozgás iránya bizonyosan nem. Ez csak azért nem az egykori „kalapos skodás” jelenkori verziója, mert nő, hanem azért sem, mert ő nem úgy megy lassan, ahogy azt a fizika törvényei és a józan értelem javasolná, hanem valahogy máshogy, tulajdonképpen gyorsan megy lassan. Pont eltalálja azt a sebességet, ami nem teszi lehetővé, hogy frusztráció nélkül beállj mögé, de nem is kényelmes megelőzni. Némelykor az ilyen gyorsít is, ha éppen előzik. Nem is tudatosan, agresszióból, hanem megfeszül a lába az idegtől, hogyha egy autó bukkan fel vele párhuzamosan a látóterében. Erre a típusra sokszor jellemző az is, hogy lakott területen kívül mindig kevesebbel megy, mint amennyivel lehet, lakott területen belül meg mindig többel, amennyivel lehetne. Mintha csak a 70 és 80 kilométer/óra között érezné jól magát, alatta állásérzete, felette meg halálfélelme lenne. (és sose néz oldalra)

De végül is lehagytuk és azt hittem, hogy elfelejthetjük. De nem. Pedig a lakott területen kívül láttam eltűnni az emelkedőn őt fújtatva megelőző kamionok, pótkocsis teherautók és buszok mögött. Egy jó másfél kilométer múlva beértünk a lakott területre, és lendületesen haladtunk befelé, a megengedett sebességgel további három kilométert. Ekkor hirtelen megjelent egy autó tőlem balra a látóteremben és szépen indexelve sávot kezdett váltani. A probléma csak annyi volt, hogy pont oda, ahol mi haladtunk éppen. Fék, ilyenkor én mindig dudálok is, hátha legalább a hallása működik. Így is történt, visszarántotta a kormányt, majd érzékelve, hogy én fékeztem, csak bejött elém. A következő piros lámpánál, amikor utolértük, némi bizonytalan integetést tapasztaltunk, egyidejűleg a feleségem megjegyezte, hogy ez az a hülye p., akivel már volt dolgunk. A hölgyet nyilván megviselte a dinomen helyzet, amit ő okozott, ezért a következő két kilométeren három szabálytalan sávváltással is megörvendeztetette azokat, akiket a balszerencséjük köréje sodort. Irányjelző nélkül, már a sávváltás felénél villantott egyet az indexével, illetve gyorsan szlalomozott is egyet, amikor rájött, hogy mégsem akar sávot váltani. (és még turkálni is szokott menet közben az anyósülésen lévő táskájában)

Itt kell dicsekedve megjegyeznem, hogy a feleségemnek van jogosítványa, de nem vezet autót. Abból a teljes mértékben saját felismerésből, hogy ő úgy vezetne, hogy nem akarna a saját maga környezetében sem autós, sem gyalogos közlekedő lenni. Kerékpáros meg villanyrolleres meg pláne nem. Ez utóbbi azért is kizárt, mert habár sohasem látott közelről számítógépes játékokat, érzésre könnyen rákapna arra a sikerélményre, hirtelen ötletből, hogy az utóbbi idegesítő entitások eltakarításáért jutalompont-érzés jár. Amúgy egy részüket nem is szokta észrevenni és kellemesen lepődik meg, hogy én igen. Na, így különbözteti meg magát egy okos nő az ostobától. Férfiaknak is bízvást ajánlható ez az önreflexió. Egyébként csak annyival kompenzálja magát, hogy kendőzetlen nyíltsággal nyilvánul meg, ha hülyén vezető nőnemű sofőrt lát. Jó, hogy nem hallják az érintettek, ugyanis vitriolos. (azt mondta ne írjam meg, hogy úgy kell néha visszafogni, hogy ne szálljon ki a következő pirosnál) 

Mindezek alapján nagy jóindulattal ajánlom a hölgynek a tömegközlekedés használatát, a kitalálói szerintem rá gondoltak elsősorban.

Vezető kép: MTI/Balogh Zoltán