Ellenzéki „kesergő”

Többen észrevették, hogy új irodalmi műfaj született. A török hódoltság idején éltek át a magyarok olyan elnyomatást, mint manapság. A keresztény hitüket megtartani akaró, se törökkel, se osztrákkal nem bratyizó retrográdok ugyanis üldözték azokat a nyugati fősodorhoz tartozó és így egyértelműen felsőbbrendű helyi értelmiségieket, akik egyszerre tudtak és akartak megfelelni a fényességes porta és a bécsi császári udvar igényeinek. Eme szerencsétlen elődeink sem értették, hogy az alantas munkákkal, például élelmiszertermeléssel foglalkozó pórnép miért akarja őket agyonverni, amikor elviszik hozzájuk a török kultúra képviselőit vagy a nyugatosságot a kor legmagasabb színvonalát képviselő adószedők képében. A magyarok akkor is nyakasak voltak és nem akarták azt csinálni, amit a messziről jött előkelő idegenek szerint kellett volna.

A kor értelmisége tehát versben, dalban, betűtésztás hányásban, szájhagyomány útján archiválódó „kesergőkben” fejezte ki jól megalapozott nárcisztikus életérzését, szexuális facsarulatait és persze azt, hogy az anyukája nem szerette eléggé. Orbán Viktor megjelenésével ennek a társadalmi rétegnek az élete egészen elképesztő mértékben megnehezült. Nem tudom, miért, de a szenvedéseik mértékét leírja az, hogy mindenre képesek a nemezisük eltüntetése érdekében.

A képet csak az árnyalja, hogy úgy egyébként szinte semmire sem képesek. Mindhárom tételezett defektus tevékenységet feltételez, akcionalizmust, mert valakivel rosszat kell tenni, hogy a kín enyhüljön. Rosszat tenni pedig fáradságos. A nárcisztikusnak kell valaki, akit tönkretehet és akivel imádtathattatja magát, a perverznek kell valaki, akit olyan dolgokra vehet rá, ami annak soha az eszébe sem jutna. A szeretethiányosnak meg valaki olyan, akit gyűlölhet azért, mert az nem szereti eléggé.

A régi szép időben ezek a bánatok külön jártak és a nehéz testi munka, valamint annak elmaradása esetén az éhenhalás jól karbantartották a kórságokat. De poszt-posztmodern korunkban a három nyavalya együtt jár és politikai programmá penészedett. A művészettörténészekre vár a feladat, hogy megmutassák: a legkoraibb kilencvenes években miért vált Orbán Viktor a gyűlöletköltészet központi témájává? Még kormányon sem volt akkor.

Már nem emlékszünk, ki volt az a belpesti zseni, aki Orbánban meglátta a témát, ami pszichopaták, örömtelen női karikatúrák, külföldre vágyakozó depressziósok, szobaszínészek, önmegvalósítók és análisan fixált szociológusok nemzedékeinek biztosította az önbeteljesítő reménytelenségben való dagonyázást. Ezek az emberek gimnázium első osztályától kezdve több száz formában írtak házi dolgozatot, zárthelyit, szakdolgozatot és doktorit ezzel a címmel: miért is gyűlölöm Orbán Viktort?

Működő demokráciánknak hála purgatóriumként élik újra négy évente a remény és az összeomlás ciklusát és ébrednek reggel arra – már sokkal több, mint 4000 napja –, hogy Orbán Viktor a miniszterelnök. Több hamis messiást használtak el ezalatt, mint a zsidók bő 2000 év alatt. Csoda, hogy kiírják magukból a szenvedést?

Ezt a szöveget egy olyan ismerősöm osztotta meg, aki nem tudja már, hogy létezem, mert sosem posztolok semmit, nem is lájkolok (leszámítva egy vizespoló verseny képanyagát véletlenül 2011-ben), csak egy elfelejtett ismerős vagyok, senki más. Felebarátunk azért gyűlöli egyébként a miniszterelnököt, mert 1999-ben megvert valakit egy fél pohár sör tulajdonjoga körüli vita során és ebből mindenféle kellemetlensége lett. Akkor is Orbán Viktor volt a miniszterelnök, és ez elég oknak tűnik arra, hogy azóta is engesztelhetetlenül rühellje. A posztot valami kormányváltó csopiban osztotta meg valaki, akinek egy másik hasonló csopis haverja küldte át azzal, hogy ezt az életérzést keresi vasárnap este óta minden bukott lélek, aki csalást buktatni ment reszketve a magyar vidékre.

Tehát az alábbi rímtelen kesergő teljesen autentikus, a vasárnap este sokkjából született, generációk mesélik majd, lassan átveszi a vészkorszak helyét az emlékezetben, és az idők végezetéig megőrzi Orbán Viktor nevét.

Tegnap tevékenyen részt vettem a választásban, a szavazatszámláló bizottság tagja voltam. A helyszín: 1955-ig önálló település, földművelésből élő jómódú sváb lakossággal. Ma egy főúttal kettévágott külső városrész, elszegényedett, elöregedett, elcigányosodott. Nincs óvoda, iskola, háziorvos (csak néha ügyeletes), a bolt CBA, a szebb napokat látott kocsma a „legyes”.
A választás az ún. kultúrházban zajlik, ablakain sűrű rácsok, az egyetlen helyiségből álló épületben a pókháló és a világítás versenyét egyértelműen az előbbi nyeri. Van még három özönvíz előtti gázkonvektor, rengeteg kék kárpitos irodai szék, mindegyik végtelenül mocskos, némelyik törött is, azok a fal mellett állnak halomba dobálva. Szerencsére van két paraván, azzal el lehet takarni, hiszen a választási kézikönyv „méltó körülmények” megteremtését várja el. Van mosdó is, a nőiben egyetlen lámpa sem világít, hideg van, a mosdókagyló össze-vissza repedezett.
A bizottság hat nőből áll, 30-40-es éveikben járnak, súlyuk 50 és 150 kiló közötti, fele-fele arányban választottak és pártdelegáltak. A jegyzőkönyvvezető egy felkészült, megnyerő fiatalember. Lassan kiderül, ki kivel van.
Hatkor nyitunk, megjön az első szavazó, aztán folyamatosan érkeznek. A névjegyzékben közel ezer választópolgár neve szerepel, néha több oldalon keresztül ugyanaz a családnév. Nagy nyugalomban dolgozunk, olykor egy választó megfogalmazza a véleményét a népszavazási kérdésekkel kapcsolatban, más visszautasítja a népszavazási lap átvételét, a többség azonban mindhárom lapot átveszi. Ahogy telnek az órák, egyre több választó jön be azzal, hogy nem tudja, miről szól ez, de a fideszre szavaz, vagy a fideszes jelölt nevét mondja. Többen kérik a bizottság tagjait, mutassuk meg, melyik a listán a fidesz és a jelöltje, mert rosszul lát/nem tud olvasni/már rég vett részt választáson/most szavaz először. Jönnek az alkoholszagú, mosdatlan, rosszfogú, tudatlan emberek sorra, érkeznek ebbe a külvárosi lepusztult kultúrházba, és leszavaznak a fideszre, mert ez nekik megfelel, nem is lehetne jobb. Őket ez az egész nem zavarja, nincs semmi probléma, hiszen megkapták a júdáspénzt. Egy-két sörre most elég lesz, tán még a „legyesben” is meg lehet ebédelni utána.
A fidesz küldöttei hallgatnak, mosolyognak, a bizottság többi tagja egyre sápad, nem szólunk, de amikor megérkezik az utcánkból a sokadik nyomorult, fogalmatlan szavazó, nálam eltörik a mécses, elsírom magam. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy visszatartsam a könnyeimet. Ezek az emberek döntenek a sorsomról, a jövőmről, arról, ami eddig a hazám volt. Mert többé nem az. Én ezzel az országgal nem akarok semmilyen közösséget, megyek, ahogy elmentek már eddig a milliók, csatlakozom a többihez, akinek most lett elég. Itt számomra nincs több lehetőség, építsék az országot azok, akiknek ez tetszik, dolgozzanak, adózzanak, innováljanak, mit bánom én. Legyenek boldogok egymással, én máshol leszek az. Itt nem hagyták.
Hétfő reggel van. Az országban százszámra volt a miénkhez hasonló település. A választást nem a választási bizottságokban csalták el, hanem már előtte, a tévében, a Kossuth Rádióban, az óriásplakátokkal, a farháttal, a krumplival, a benzinnel, a többi júdáspénzzel és a háborús riogatással. Aki nem így gondolja, többé ne keressen.

Verselemzésileg ez a teljes magány felismerése. Az alanyi költő rádöbben, hogy el kell mennie. Kimutatkozik mindneki másnak, aki nem pont olyan, mint ő. Meg kell értenünk azt a szörnyűséget, hogy miként lehetetleníti el az alkotó boldogságát („Itt nem hagyták.”) a fuszulykabábonyi 002-es számú szavazókör szociológiai összetétele. 2022 április 3. este tíz óra után többé nem lehet verset írni, boldognak lenni, kiderült, hogy tényleg semmit nem ér a belpesti felsőbbrendűség.

Nekünk pedig szívből kell sajnálnunk azon országok még normális lakosait, ahová kirángatja ezeket a sírógörcs. A művészet láttató ereje: van rosszabb, mint a háború. 

Update

A modernitás átka a történések sebessége, vasárnap este óta még egy legújabb műfaj is született, az „”ellenzéki kesergő” paródia”. Ezt részben jobboldali szerzők művelik, de némely baloldali alkotók is felfedezték már benne a lehetőséget, ugyanis némelyek csak most döbbentek rá, hogy kikkel is voltak körülvéve MZP kampánycsapatban. Újfent megerősítem, a fenti idézett szöveg nem paródia. Autentikus.