Az a „rohadt kormány” nagyon megemeli az orvosok fizetését!

Általános közfelháborodást keltett ellenzéki és egyéb körökben is, hogy az a „rohadék kormány” nagyon megemeli az orvosok fizetését. A reakciók alapján teljesen érthető, hogy a kormány eddig ódzkodott ettől a népszerűtlen lépéstől. Az ellenzék azt találta felháborítónak, hogy most már nem mondhatja, nem keresnek eleget és természetesen azt is kijelentették, hogy ők sokkal jobban megemelték volna. A többi egészségügyi dolgozó is azonnal hasonló mértékű emelést kezdett követelni magának. A szakértők pedig kijelentették, hogy a nagyon jelentős fizetésemelés növelni fogja az orvoselvándorlást. Az orvosok szervezetei meg siettek kinyilvánítani, hogy nehogy már kötelességeik keletkezzenek attól, hogy rendes fizetésük lesz.

Szeretném kijelenteni, hogy én nagyon orvospárti vagyok. Nagyon tisztelem az orvostársadalom azon 70-75 százalékát, aki ért is a szakmájához és a legjobb tudása szerint, nagyon sokszor az emberi teljesítőképesség határán dolgozva rendesen el is látja az elé kerülő betegeket. Csak az a másik 25-30 százalék ne lenne. Pedig az egészségügy valódi problémáinak döntő részét ők okozzák, egybeépülve azzal az egészségügy kirablására szakosodott vállalkozói réteggel, amely a rendszerváltás után megjelent az egészségügy körül. De ez nem egészségügy, hanem szociológia és közgazdaságtan. Sok ember lett milliárdos az ingyenes egészségügyi ellátásból. A betegek, az orvosok, a szakdolgozók tulajdonképpeni kirablásából. Ez a modern egészségügy alapvető problémája egyébként, az iparággá, sőt tulajdonképpen különböző logikájú iparágakká változó, alapvetően technológiai alapú egészségügy szükségszerűen lesz vadkapitalista, mert annyira bonyolult, hogy gyakorlatilag szabályozhatatlan. És a lopásra (ez eufemizmus a „meggazdagodásra”) hajlamos emberek, akik mindenütt ott vannak, ezt azonnal és egyre jobban ki is használják. És ráadásul ezek nem egyszer kiváló orvosok egyébként.

2010-re ez a rendszer minden tartalékát felélte, a lopási százalékok állandósultak, az orvosvezetők egy részének maffiája, amely összefonódott az egészségipar egyes tulajdonosi köreivel gyakorlatilag az éhenhalás szélén rabszolgaként tartotta az orvosokat és a szakdolgozókat.

Az ilyen rendszerek gyakorlatilag reformálhatatlanok. A kormányzat az elmúlt tíz évben folyamatosan arra kényszerült, hogy életmentő beavatkozásokat hajtson végre a napi túlélés érdekében, miközben hatalmas erők mozdultak meg azért, hogy megszüntessék, szabályszerűen kinyírják az állami egészségügyet és megszerezzék a teljes „piacot”.

Olyan vagyonok megszerzésének esélye villant itt fel, az egészségügy privatizálásának lehetőségével Gyurcsányék idején), amelyek tulajdonosai nem kényszerültek volna arra, hogy űrhajóra gyűjtsenek, hanem zsebből tudtak volna venni egyet, ha éppen olyanjuk van.

Csak egy erős központi kormányzat volt képes ellenállni egy ilyen nyomulásnak. Természetesen vitathatóak azok a döntések, amelyeket az elmúlt tíz évben hozott a kormányzat, hogy a már korábbi, de nem ilyen mértékű béremelések mellett inkább az infrastruktúra újrateremtésére költ. A mostani reakciók a diplomás bérekhez képest nagyon magas orvosi bérszínvonalra megmutatják, hogy kik és miért nem érdekeltek a helyzet kezelésében.

Mostantól a formális és informális magánegészségügy, sok-sok ember csodás magánbiznisze, bérezés tekintetében nagyon erős konkurenciát kap. Rengeteg orvos hozhat olyan döntést, hogy csak egy állást vállal, mert abból is meg tud élni a maga által elvárt színvonalon és úgy, hogy közben nem zsigereli ki magát. Ez az, amit nagyon sokan nem szerettek volna.

Az ő hangjukat természetesen szakmai álcában halljuk most is, de ne törődjünk vele.
Itt kell megjegyezni, hogy a társadalom nagyon alulértékeli az orvosi tudást és munkát, mert nem nagyon képes felfogni, hogy mekkora erőbefektetés egy orvosi diploma, egy szakvizsga megszerzése, és ennek a tudásnak a felelősségteljes, hasznos használata. Nem tagadva a tanárok, védőnők teljesítményét, de azoknak is a többszöröse, pedig azok is nagyon kemény hivatások. Sok ma divatos bölcsész és egyéb érdekes egyetemi szakhoz képest pedig az erőfeszítés inkább már százszoros, ha nem ezerszeres. A felelősségről és a koncentrációról, a tétről nem is beszélve.
A valóban felelősségteljes szakmai munkát végző orvosok még az új bérükkel sem lesznek megfizetve arányaiban, de legalább végre meg lesznek becsülve látványosan.
Az új orvosbérezés, amelyet a szakdolgozói bérek látványos javulása is követ majd, újra a középpontba helyezheti majd a szakma emberi, erkölcsi, etikai aspektusát. A kilencvenes évek elejéig az egészségügy egy segítő, segítséget nyújtó rendszer volt a saját lelki öndefiníciója szerint. Még a szocializmus is jobb örökséget hagyott a hálapénzes rendszerrel együtt, mint ami utána jött.
Az emberek segítségért, tulajdonképpen önzetlen segítségért mentek „orvoshoz” és olyan emberektől kapták meg azt, akik így is gondoltak magukra.

A liberalizmus brutális bűne és a mi hülyeségünk, hogy bevettük a szolgáltatásról szóló maszlagot és úgy tekintünk az egészségügyre, hogy azért amit ott kaphatunk, azért mi fizettünk. Pedig a segítség, amihez ott hozzájuthatunk az megfizethetetlen. És idáig meg sem próbáltuk megfizetni. Megszűnt az emberi viszony orvos és nővér, beteg és hozzátartozó között.

Tulajdonképpen a társadalmi kohézió egy fontos elemét számoltuk fel. Itt az ideje, hogy ezt visszaépítsük, visszaadjuk az egészségügyi dolgozóknak a segítés örömét és egy olyan munkakörnyezet és életmód lehetőségét, amelyben fenn tudják tartani empátiájukat és segítő képességeiket.
Aki ebben ellenérdekelt vagy aki erre nem képes annak nincs helye az egészségügyben, sőt annak a környezetében sem. Az anyagiakban megnövekedett társadalmi megbecsültség pedig kötelezettségekkel is jár. Nem csak a „hálapénz” eltűnésével, hanem annak az elfogadásával is, hogy az egészségügyi dolgozóknak alkalmazkodni kell a társadalmi igényekhez, például válságok idején „vezényelhetőek”, túlmunkára, plusz képzésekre kötelezhetőek. Természetesen jól megfizetett túlmunkára.

Az orvos, a jó orvos fogalmához hozzátartozik az az alapállás, hogy alárendeli magát a hivatásának, jobban, mint bármelyik más hivatás képviselője. Ugyanis ez a munka nem végezhető másképp. Nincs könnyebb útja.

A mi orvosaink, a mi nővéreink jelentős részének ez eddig is természetes volt, ezt a járvány első hulláma idején és most is alkalmunk van megtapasztalni.

Vezető kép: MTI/Vajda János