Külpolitikai kisokos ostoba ellenzéki politikusoknak

A címből levonható az a következtetés, hogy azt gondolom, vannak okos ellenzéki politikusok is. Elhatárolódom ettől az értelmezéstől. Amióta kitört Fehéroroszországban a balhé, kitört az ellenzéki hisztéria is, hogy a magyar kormány álljon ki az ellenzék mellett, mert azok az emberek Katkával, Danikával, Annuskával együtt voltak valamelyik Soros-féle képzésen. Az ellenzék szeret kétbitesnek látszani, pedig csak egybites valójában. Mindenki rossz, csak ők a jók. Abból, hogy Lukasenko nem egy kedves ember és nehéz megszeretni, nem következik, hogy az ellenzéke bármire is jó. 

A posztszovjet térség országai történeti és logikai alapon két út között választhattak reálisan. Vagy hatalomra kerül a helyi történelmi hagyományoknak megfelelően egy erős ember, és az valami negyeddemokrácia látszata mentén uralkodik, vagy demokratikus rendszert próbálnak meg kiépíteni. A lett, a litván és az észt demokráciák picik ahhoz, hogy a díszfunkcióik felférjenek a világlapok címoldalára, de a mindenkori orosz fenyegetés miatt annyira stratégiai a helyzetük, hogy nem is szabad őket bírálni.

A demokrácia igazi kudarca persze Ukrajnában figyelhető meg igazán.

Egy nemlétező ország, egy nemlétező nemzet, ahol se rendes hadsereg, se rendes államszervezet nem volt soha, ahol általában több a külföldi a kormányokban, mint az ukrán, ahol a választások következménye mindig ugyanaz: a következő gazember hülye kerül hatalomra, a kibontakozás bármilyen esélye nélkül.

Egy politikai és kulturális elit nélküli valami. A beloruszok ezt kerülték el Lukasenko hatalomra kerülése és uralkodása következtében. Egy stabil diktatúra általában jobb, mint egy minden alap nélküli demokrácia, de a dolog jellegéből adódóan klasszikusan az emberek a diktatúrából a demokráciába vágyakoznak, majd a rendetlenség évtizede után újra tudnak örülni egy diktátornak is, aki rendet csinál. Putyin ennek az iskolapéldája: Jelcin idején mindent megtettek, hogy az oroszok örüljenek egy erős vezetőnek, és ő megfelelt az elvárásoknak.

A (kvázi) diktátorkodásnak megvan az a kellemetlen következménye, hogy ha nem mennek elég jól a dolgok, változik a világ, akkor a lakosság kiszeret belőlük, ha szerette őket egyáltalán, és akkor mindenféle lázongások és forradalmak szoktak jönni, amit a kevésbé tehetséges diktátorok általában rosszul reagálnak le. Aztán egy negyed század alatt el is kopik minden vezető, meghaladja őket az idő.

A diktátorok tipikus kudarca, hogy képtelenek megoldani az utódlásukat. Gyurcsány is milyen nehezen találta meg Bajnait, és mennyivel később.

Az Istennek se hajlandók akkor távozni, amikor még méltósággal lehetne. Lukasenkonak is kitelt az ideje, vagy nem, de ezt kívülről nem lehet megállapítani. A hatalomátmenet, az utódlás láthatólag nem jutott az eszébe. Amúgy posztszovjet mértékkel mérve viszonylag stabil jólétet tartott fenn és tömegmészárlásokat sem rendezett. A gazdasági bajokig tényleg népszerű is volt, de hát ilyen a popszakma, a lakosság sem nagyon ismeri a hála fogalmát. Lesz, ami lesz, és itt jutunk el szeretett ellenzékünk hisztijéig.

A jelenlegi magyar kormány külpolitikai alapvetése, hogy olyan konfliktusokban nem foglalunk állást, amelyre semmilyen hatásunk nincs.

Ez némileg logikus, ugyanis annyi nemzetközi aktor mozdul rá minden instabillá váló ország belügyeire, hogy egy átlagos közepes és nem is érintett ország külügyminiszteri nyilatkozata, miszerint „Szeressétek egymást gyerekek!”, senki szemébe nem csal könnyeket.

Van elég hülye ország a szomszédban, akivel meg kell próbálnunk jóban lenni, azok minden igyekezete ellenére, hogy ne vesszünk össze olyan országok politikai elitjével, akikkel alig van dolgunk. Belorusszia stabilitása persze kívánatos. Ha olyan könnyű lett volna stabilan tartani, vagy az oroszok, vagy az amerikaiak már megtették volna. De miután egymás befolyásának gyengítésével vannak főmunkaidőben elfoglalva, hidegen hagyják mindkettőt a belorusz hétköznapok. Együtt biztos menne, de ez nem opció.

Ráadásul két nagyhatalom és a legfontosabb szövetségesünk is közvetlenül érintett a buliban. Érdekelne az az álláspont – különösen a diplomáciai megfogalmazás finomsága –, amely megfelel mindegyiknek. A lengyelek biztos megbocsájtják nekünk, hogy nem forszírozzuk a dolgot, úgyis az amerikaiakra számítanak alapvetően, az oroszok néha nagyvonalúak mostanában, az amcsik meg még meg vannak hatva a légelhárítórakéta-üzlettől. Az EU álláspontja meg általában annyira nem számít fajsúlyos ügyekben, hogy annak tagjaként bármit aláírhatunk ilyen ügyekben.

A világban egyébként vagy harminc országban napi gyakorlat a polgárháború-népirtás kombó, olyan leosztásban, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani kívülről, bármelyik félnek van-e egyáltalán szemernyi igazsága is. Az ukrán konfliktussal mi van? És Hegyi-Karabahhal? Koszovó? Bosznia?

Egyedül az ellenzék kényes ízlésének kellene megfelelnünk tehát. Gyurcsány sameszai azonban nem képeznek értelmezési keretet külpolitikailag. Egyetlen releváns teendőnk van tehát: bejátszogatni belorusz alámondással a 2006-os felvételeket, és a Gyurcsány alá odaírni, hogy Lukasenko.