A tudatlanság és alkalmatlanság ámokfutása, avagy egy „nőjogi aktivista” szakmai élet- és eszmetörténete (áltudományos elemzés)

A liberális propagandaszerzők szuperképessége, hogy bármelyik írásukkal képesek azt az érzést kelteni az emberben, hogy éppen a világ legostobább emberének (nőjének-férfiának) a „gondolatait” olvassuk.

Bakó Júlia, akit már önvédelemből elfelejtettem egyszer-kétszer és aki miatt nem merek felmenni frontosabb napokon a liberális propagandaoldalakra, olyan szöveget rittyentett a Mércére, amely több ponton ellentétes a valósággal, mint a teljes liberális és gender irodalom egyszerre (ennek a különböző típusú végtelenekhez van köze matematikailag, de ezt ne bolygassuk). Mindezek hatására létrejött a „Sztárliberálisok” sorozat újabb darabja, a fasiszták által nőnek nézett SJW-ék(Social Justice Warrior) képződésének története. 

Megmondom őszintén, azt nem tudom, hogy a hölgy a világ legostobább embere büszke címének is a birtokosa-e, mert a férfimezőny is nagyon erős, a többi kb. száz másik társadalmi (?) szintén büszke képviselőjéről nem is beszélve, akik közül mindegyik egyenként nyerési esélyes bármilyen leghülyébbel kezdődő versenyszámban. 

Az alábbiakat, Bakó Júlia „Lányokat védtek” című írását viszont el kell olvasni ahhoz, hogy a veszélyérzetünk friss legyen. Megpróbálom agysejtvédelmi okokból kihámozni a tartalmát, senkinek nem kívánom ugyanis az elolvasásának az élményét. 

Az uralkodó jobboldali narratíva az, hogy a Deák téri késelés során fehér, magyar férfiak védték fehér, magyar nők „becsületét” a rájuk támadó (nekik beszólogató?) roma férfiak ellen. Ez az ügynek pedig egy olyan rasszista és szexista olvasatát adja, ami nem csak arra alkalmas, hogy a nők helyét megvédendő, férfiak alá rendelt áldozatokként jelölje ki a társadalmon belül, és megerősítse a „igazi férfi” eszményét, hanem arra is, hogy a nőket kihasználva élezzen ki etnikai konfliktusokat.

***

A jobboldal kicsavarodott logikájában a férfiaknak kötelessége megvédeni a társaságukban lévő nőket a beszólásoktól – különösen, ha a másik csoport tagjai más etnikumúak -, miközben feminácizzák, és más módokon kicsinylik le azokat a nőket, akik olyanokról beszélnek, hogy gyűlölik, ha utánuk szólnak az utcán vagy felemelik a szavukat az ellen, hogy szánalomraméltó, kettes személyi számúként hivatkozzanak rájuk.

***

A nőknek biztosan nem arra van szükségük, hogy férfiak védjék meg őket olyan (verbális) támadások ellen, amelyeket minden egyes nap elszenvednek fehér férfiaktól is. A nőknek nincs arra szüksége, hogy kifogásként és indokként állítsák be őket férfiak erőszakos viselkedésére. A nőknek nem arra van szüksége, hogy férfiak által megvédendő áldozatként legyenek feltüntetve. A nőknek nincs arra szükségük, hogy felhasználják őket egy olyan történetben, ami nem szól másról, mint etnikai kisebbségek elleni uszításról.

A nőknek arra van szüksége, hogy ne bántalmazzák és öljék meg őket napi szinten férfiak. Hogy a magyar kormány tagjai ne tegyenek napi rendszerességgel nőellenes nyilatkozatokat. A nőknek arra van szüksége, hogy felülvizsgáljuk azokat a gender(!!) szerepeket, amelyek őket gyereknevelésre és házimunkára teremtett, férfiaknak alárendelt, gyenge emberekként állítják be, és amelyek a férfiakat erőszakos viselkedésmódokra szocializálják. A nőknek arra lett volna szükségük, hogy ratifikáljuk az Isztambuli Egyezményt, hogy a magyar kormány és a jobboldal az őket érő erőszakot komolyan vegye, és rendszerszintű problémaként értelmezze és kezelje.

Biztos mindenkinek megvan az az élmény, aki még akkor járt iskolába, amikor egyenesen kellett ülni a padban, hogy volt egy olyan osztálytársa, aki hat éves ésszel vizsgálva is nyilvánvalóan elmebeteg és/vagy gyengeelméjű volt. Az iskolaéretlenség eufemizmusa azonban nem tántorította el a szüleit attól, hogy szegény gyermeket beírassák az első osztályba. Szegény aztán vesszőfutásként élte meg egész iskolai pályafutását, hiába volt tehetséges vagy átlagos néhány dologban, sosem tudott kibontakozni, mert a leghülyébb szamárpados kölyök is tudta, hogy van nála legalább egy hülyébb.

A liberalizmus világméretű győzelme során aztán egyre több ilyen gyermek bukkant fel, viszont ezzel párhuzamosan megtiltották a tanároknak, hogy hivatkozzanak erre a nyilvánvaló tényre, sem a hülyék nem tudták meg, hogy ők a hülyék, sem az okosak, hogy ők a nem hülyék.

Miután az osztálytársak között is többségbe kerültek a különleges gyerekek, akiknek például olyan érdekes dolgokra volt szükségük, mint a kompetencia alapú tanulás vagy a felzárkóztatás, valamint matematikából, illetve olvasásból és írásból is lehet teljes felmentést kérni, ezt a tragédiát kezdték az Indexen normalitásnak hívni. Ezért indul genderszak a Társadalomtudományi Intézetben (bármelyikben), hogy ezek ne csak leérettségizhessenek, hanem egyetemre is mehessenek, ahol megtanulják megindokolni, a tüneteik és a csökevényeik miért is az ők és az emberiség tudományos csúcsteljesítményei. 

Az evolúció érdekes döntéseket hozott a tulajdonságok elosztásáról, a férfiak között viszonylag sok a nagyon okos, illetve a kirívóan hülye és viszonylag kevesebb az átlagos. A nők között viszont kevesebb a kiugróan zseniális, viszont több az olyan, aki az átlagnál okosabb, de nem fenomenális. Cserébe viszont női hülyéből kb. annyi van mint férfiból, viszont míg a férfi hülyeség beletörődéssel vagy agresszióval kezelődik, addig az ostoba nők ambiciózusak és a passzív-agresszív létezés genetikailag kódolt mesterei. 

Természet anyánk rút tréfája (ebben a tekintetben), hogy a kirívóan okos és az átlagnál okosabb nők sajnos általában nem ambiciózusak, nem karrierre, hanem nyugodt, boldog életre vágynak inkább.

Ezért van az, hogy a társadalomtudományi szakokon és tanszékeken, ahol nem kell logikusan gondolkodni, sőt a szimpla agyműködés is karriergátló, illetve a gendertudományok és a tudományos liberalizmus művelésében az emberiség leghülyébb ezreléke (erős női túlreprezentáltság mellett) veszi fel a pénz nagy részét. A liberális férfiak arcán legalább látszik, hogy sejtik, hülyeségeket beszélnek, és csak azért hadoválnak, hogy így hátha visszamenőleg szeretni fogja őket az anyukájuk. Ráadásul ezek a butanő hordák, szövetkezve a társadalomtudományok butaférfi gengjeivel, kifejezetten vadásznak az okos nőkre, mert azért még a laikus számára is világos, hogy melyik szociológus, andragógus vagy médiakutató okos vagy hülye, ha kettő beszélget ezek közül egymással.

Ezért lehetett például phd-t szerezni azzal a feltételezéssel, hogy a férfiak azért nagyobbak a nőknél, mert a férfiak elették előlük a kaját. 

A tudományos liberalizmus jelen állapotában megismétli a vele teljesen paralel módon „fejlődő” tudományos szocializmus hanyatlási állapotait. A tudományos liberalizmus akkor született, amikor keveset szexelő jogtudósok kidolgoztak egy módszert arra, hogy miként lehet mindenből (ebben az esetben a minden a bármi alesete) egy újabb emberi jogot levezetni. Ekkortájt írta meg az első genderes az alapművet, amelyben kimutatta, a tudtán kívül persze azt, hogy sem az evolúció nem létezik, sem a Teremtés nem történt meg, minden társadalmi konstrukció, még a társadalmi konstrukció is társadalmi konstrukció, de úgy, hogy halmazként nem tartalmazzák egymást, mert ha tartalmaznák, akkor észrevennénk például azt, hogy a férfiak mennyire rohadtul különböznek a nőktől.  De miután nem, ezért egyértelmű, hogy nem tudhatjuk milyen neműek vagyunk, mert azt nem a testünkből tudjuk meg, hanem a testünk tudja meg a pszichénktől (ami sem a lélekkel, sem az aggyal, sem a tudattal, sem az értelemmel nem azonos), hogy ő végül is milyen nemű. 

Szóval az a főlényeg (csak így, kocsmásan), hogy a férfiak azért erősebbek a saját akaratukból (és azért agresszívebbek a saját akaratukból), mert ők képzelték magukat először férfinek, mert strukturálisan akartak elnyomni és ettől megnőtt a testi erejük (és az izomtömegük). És a férfiak, akik nők, azért képzelik magukat nőnek, hogy nőként a magukat férfinak képzelők elnyomhassák őket strukturálisan-patriarchálisan.

Aki ezt nem érti, az hülye és náci. 

Ez kábé az „osztályellenség” Sztálin elvtárs regnálása során használt értelmezésére hajaz, azzal a lényeges különbséggel, hogy neki nem jutott eszébe kötelezni hatóságilag a szerencsétlen oroszokat, hogy olyan neműek legyenek éppen, amilyenre éppen szükség van a szocializmus építéséhez. 

Akinek az eddigieket sikerült nem követnie, az fellélegezhet, hiszen épelméjű. Viszont mások, ahogy hősünk sem, nem voltak ilyen szerencsések és értik a fentieket. 

A sorsunk most azon múlik, hogy mi, cisznormálisak élünk-e alapvető emberi jogunkkal és transzhülyének képzeljük ezeket, és ennek a képzelgésünknek megfelelően is cselekszünk. 

Teljesen mindegy, hogy ezek minek képzelik magukat vagy miről képzelik, hogy akarják. Hiszen ha elfogadnánk, akkor nem tennénk mást, mint engednénk a feministák és a genderesek részéről megnyilvánuló strukturális erőszaknak. Egy társadalmi konstrukciónak! Amit nyilván nem várhatnak el tőlünk ők sem. Tehát nyernünk kell a társadalmi konstrukciók versenyében. 

Ennek elég jó esélyeket kínáló módja az, ha a biológiai nemünknek megfelelő neműnek képzeljük magunkat és olyanokkal csinálunk gyerekeket, akik szintén eltalálták a biológiai neműket.

Amiből nagyon nyilvánvalóan következik, hogy megvédenünk csak azokat kell, akik a mi saját társadalmi konstrukciónkkal értenek egyet. 

Ahogy ezt egyébként a fent idézett hülye követeli is magának. 

Meg van beszélve.