Undorító „nők” a televíziós sorozatokban

A tengerentúli teniszversenyek következménye, hogy két meccs között az ember éjjel elkezd kapcsolgatni és rácsodálkozhat a legújabb sorozattermésekre. A liberalizmus világméretű győzelme itt is érezteti a hatását, sokkoló, hogy milyen világképet reklámoznak a gyanútlan fogyasztónak.

Tudományos érdeklődésemet az keltette fel, hogy a nyomozócsoportos sorozat két „női” rendőr karakterének csak öt perc kellett annak elintézéséhez, hogy minden rokonszenvem a nemierőszakolós sorozatgyilkosé legyen. Ezt mégis gyanúsnak találtam, feltételeztem, hogy csak nem ez lehetett az alkotói cél, és bekapcsoltam agyam azon 99,99 százalékát is, amely nem kell a sorozatnézéshez. Amennyire ezt manapság meg lehet állapítani, a két hisztériás, depressziós, agresszív picsa karakterleírásában az szerepel, hogy ezek heteroszexuális nők, akiknek nehéz élete volt a férfiak miatt, de a nyomozócsoportban elfogadó környezetben vannak. Ahol második közelítésre talán heteroszexuális férfinak is vélhető puhapöcsök veszik körül őket. Ha a két nőt férfiak, a többi faszit pedig nők játszanák, akkor agresszív barmoknak tekintenénk a két elvileg női karaktert, a férfiakat helyettesítő nőkről meg azt mondanánk, hogy még a hatvanas évek nőfelfogásához képest is túl visszahúzódóak.

Alapból senki nem tűnt normálisnak az egész társaságból. 

Jó pár évet dolgoztam szinte csak nők között és több női főnököm is volt már. Egyik sem emlékeztetett még csak nyomokban sem ezekre a luvnyákra. Igazából senki sem emlékeztetett hús és vér emberi lényekre ezekből, a történet és a környezet pedig a valóságra nem. A realitásfaktort az is fokozta, hogy a maximum 50 kilós nőcik olyan természetességgel agyalták a százkilós, zömében Árja Testvériség tag fehér gyanúsítottakat (vagy ez már egy másik szar, de ebben is), hogy csak na. Azért van egyébként súlycsoport minden küzdősportban, mert a nagyobb általában leveri a kisebbet, a különbség nagyságával arányosan nagyobb valószínűséggel. Egy ötven kilós nő akkor sem csapja falhoz a száz kilós csávót (különösen ha a csávó ellenkezik), ha öt dannal többje van, mert izomból és fajlagos izomerőből is sokkal kevesebb van neki. Halkan jegyzem meg, hogy külön legendáriuma van annak, hogy az ilyen módon eltévedt rendőrnőket mennyire teszi helyre az élet, ha olyan bűnözővel futnak össze, aki nem tiszteli a rendőröket, a nőket meg a rendőrnőket (és ebből egy is elég). 

Röpke két óra alatt a következő teljesen életszerű és épeszű sorozatokba futottam bele:

• Haditengerészeti kommandós, az egység közvetlen felettese egy civil nő, közvetlen műveletirányítója egy nőnemű tizedes. 
• Swatos, az egység irodai közvetlen parancsnoka egy nő és természetesen nő is van az egységben. 
• Harmincas években (tán Amerikában) játszódó női magánnyomozócsapatos, természetesen az egyik nő az fekete, a másik meg kövér.
• Vagy ebben vagy egy másik hasonlóban esküszöm, hogy fekete nőnemű bobby szerepel (a harmincas években!!!). Talán ebben valami tökös nőci valami metroszexuális felügyelő helyett nyomozza ki.
• Nőnemű rendőrfőnök, többségében nőnemű és latinó vagy fekete kiképzők! 
• Nőnemű tűzoltók, szigorúan 60 kiló alatt. 
• Nőnemű gyilkossági nyomozócsoport vezető. 
• Nőnemű nyomozó, nőnemű kórboncnokkal párban. 
• Nőnemű magánnyomozó valami szépfiúval. 
• Nőnemű nyomozócsoport vezető leszbikus beosztottal, meg egy rakás férfinak mondott hülyével. Ez a ribanc mindenkivel úgy beszél, mintha őt gyanúsítaná és női intuícióval oldja meg az ügyeket, általában egy ártatlan hosszas vegzálása után.

Tulajdonképpen egyiket sem jó nézni, mert egyik sem viselkedik nőként, hanem úgy, ahogy a férfiviselkedést a feministák elképzelik. Érdekes, hogy a feministák a hülye, elviselhetetlen férfiak viselkedését vették mintának, és nem a normálisakét. Mondjuk ennyi erővel persze a normális női viselkedésre is rácuppanhattak volna, csak az még ennyire sem ment nekik.

Egy olyan sorozat nincs, ahol a nők és a férfiak együttműködnének egyenrangúan, ahogy az életben rengetegszer, mindenki a specifikus és a neki testileg és lelkileg megfelelő képességeit használva.

Miért gondolják ennek a lélektelen, gyerektelen, szeretetlen és szerethetetlen karrierista nőtípusnak a preferálói, hogy a talán sikeres, de garantáltan boldogtalan férfiak „karrierjét” kell lemásolnia egy nőnek? Hogy a biológiai preferenciáink kiteljesítése alacsonyabb értékű, mint a társadalmi siker? Ha valami joggal nevezhető társadalmi konstrukciónak, akkor az a karrier, a társadalmi „sikeresség”, az „önmegvalósítás”. Íme az amerikai álom! Boldogtalan nők sikeres nőket alakítanak a sorozatokban, akik megtévesztésig hasonlítanak a boldogtalan és reménytelen férfiakra. 

Az megvan, hogy Miss Marple-nek nem volt szüksége semmi bűvészkedésre, hogy elkapjon bárkit? Öreg néniként addig nyomult, amíg életerős férfiak le nem teperték azt, akiről megállapította, hogy az a gyilkos. Nem kellett az egyenjogúságra hivatkoznia. Agatha Christienek nem volt szüksége kompetens női főszereplő létrehozásához arra, hogy női kvóta legyen. A saját jogán lett sikeres, de attól tartok ezt a sikert bármikor elcserélte volna egy kis boldogságra.