Az Eszenyi-gyilkosság oknyomozó története

Mint közismert, Eszenyi Enikőt, a Vígszínház (legújabban volt) igazgatóját az elmúlt napokban előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel, egy lincselés keretében emberileg és művészileg lemészárolták. Egy nyomozónak értelemszerűen nem lehet viszonya az áldozathoz és a gyilkosokhoz sem, de ebben az esetben a szereplők viszonylag közismert volta okán ezt nem lehet elkerülni. A tett brutális volta okán az egekbe kiált, akkor is, ha az áldozat maga sem makulátlan. Habár maga is azok közül való volt, akik a vérét vették, maga legalább házon kívül nem akasztatott. 

Nem bennfentesként megítélhetetlen, hogy a kívülről biztatott összeesküvők miért döntöttek úgy, hogy pár éve még morális istenként és művészi fenoménként, általuk is pajzsra emelt vezérüket a takarás homályában körbeveszik, és ki valaki más jelmezében, ki pedig a saját arcába öltözve függönybe tekerik és addig ütik, míg a pályázatát vissza nem vonja és el nem takarodik végleg az utolsó felvonás vége előtt. Még meghajolni sem engedték ki a függöny elé. Tapsot sem kaphatott. Jót nem írnak többé róla, száz számra lesz olyan, ki meg nem ismeri. A jellemes Pest városában majd kiürül előtte az utca, hogy köszönését se kelljen fogadni. 

Ahogy ilyenkor szokás, gyilkosai nem voltak restek, népes baráti társaságuk, revolver újságírók, esszéisták, kritikusok, reményekben csalatkozott csepürágók és mindenféle egyéb színházinak nevezett emberek kórusa zengi teteme felett a bűneiről szóló kánon éneket. 

Temetni jöttem Eszenyit, tényleg nem dicsérni.

Színészetét nem szerettem, emberként meg beleolvadt azok közé, akik most kiköpték maguk közül, de ha érdemelt is megvetést és undort, azt talán nem az övéitől érdemelte. Azoktól, akik tíz éve senyvednek tőle és egyszer nem szóltak neki, amikor elszaladt vele a ló. Akik jelleme és művészete ismeretében álltak mellé több választáson is. Akik elfogadták, és most is elfogadják, hogy minden színház igazgatóját a székesfővárosban ugyanaz a százötven meghatározó balliberális széltoló értelmiségi választja, és akik most is úgy kapnak majd igazgatót maguk fölé, hogy tudják, lehet, azt is nekik kell majd kicsinálni néhány hónap, egy-két év múlva. 

Különösen kedves szívre vall gyilkosaitól, hogy nem mulasztják el objektivitásáról híres újságjaiban mindig megemlíteni, amikor gyakorolják a célbaköpést a döglött oroszlánon, hogy Eszenyi csúnya halálának nincs politikai vetülete. Teljesen komolyan a szemünkbe mondják, hogy nem tudták, hogy ő ilyen. Miközben vádlói, akik éppen a mellettük álló jelmezébe törlik véres tőrjeiket és még mocskosabb kezeiket, azt üvöltik, hogy tíz éve ilyen és mindig is ilyen volt. Mert hát ugye ezekben a körökben ez így szokás. Parancsra hallgatnak és parancsra szenvednek. Parancsra jelentenek fel, parancsra tüntetnek és parancsra állnak ki magukért. 

Temetni jöttem Eszenyit nem dicsérni.

Rühellem a modern színházat, a formabontást, a polgárpukkasztást, a teltházas aktuálpolitizálást, az örömtelenség primitív katarzisát, amivé az egykor nemzeti nagyságunkat is jelképező színjátszásunk lett. Ez a színház a normalitás tagadására épít, nem az általános emberit keresi, hanem ostoba perverzek értelmetlen életérzéseinek a panoptikuma csupán. Ideológiai doktrína, semmi több. A telt ház sem mentőkörülmény, a közönség becsapható.

Eszenyi sorsa a tipikus kommunista vezetőé, akit idealizmusa hajszol, de mégis hadikommunizmusként működteti a színházát. Hallottam teátrumról, amelyben az igazgató urat Sztálinnak, a főrendező elvtársat meg Berijának becézték, és a két vezető élvezte ezt. Az Eszenyi-gyilkosság a hétköznapi liberalizmus jellemrajza csupán, Eszenyi úgy működtette a Vígszínházat, ahogy azt a pesti liberális közegben lehet. Brancsbéliként „szabadságában” állt olyannak lenni, amilyen akart. Brancsbéliként még a brancsbéliek sem szólhattak ellene, mert az a liberálisok és a kommunisták nem szoktak szólni az első hibánál, hiszen a párt nem hibázik. Itt az utolsó hibánál szólnak, amikor nem Sztálin elvtárs fogadószobája felé fordul veled az őrség, hanem a pince felé az egzekúcióhoz. Ennek a hülyének sem szólt senki, hogy ki fogják végezni. Hagyták had pályázzon, nem volt egyetlen barátja sem, aki mondta volna neki, hogy kitelt az ideje.  Mondjuk tíz év alatt senki nem üvöltött a pofájába, egyszer nem hívták meg egy kis elbeszélgetésre, hogy elvtárs, rosszakat hallunk rólad. Tíz évig megvédte az, hogy a jobboldali budapesti vezetés nehogy már olyat nevezzen ki a saját színháza élére, amilyet akar. 

A jó hír az, hogy most majd gondosan kivizsgálnak mindent. Még az is lehet, hogy Rajk elvtársat rehabilitálják, hiszen csak jót akart és ennek a fasiszta ország mérgezett légkörében, ahol a diktatúra rendőrei elhurcolják azokat, akik kedvesek a munkatársaikhoz, csak megtévedni lehet. Eszenyinek elég lesz csak annyit mondania, hogy csak Tarlósnak akart megfelelni és lesz visszaút, elég lesz elmennie egy vágókép erejéig egy tüntetésre, ahol kikelnek a vezetői önkény ellen, mert a járvány sem lehet elég indok a fröcsögő arcba üvöltés jogának korlátozására. 

Ezek ilyenek. Egy év múlva meg majd azt olvassuk az Indexen, hogy Eszenyit a jobboldali propagandasajtó lincselte meg, mert nem határolódott el eléggé. Sose felejtsük, ezek nem egymást védik, ezek csak a bűneiket védik és bármelyik másikat feláldozzák, ha úgy hozza a sors.