Összemetoozottak

Nem mintha különösebben kedvelném Havas Henriket, Kárpáti Kamilt vagy bármelyik összemetoozott közszereplőnket, de azért tény, hogy szinte kivétel nélkül normálisabb, értékesebb, magasabb emberi minőséget képviselő alaknak tűnnek ők, mint azok, akik rájuk kenték a metoo-vád nyálkás váladékát. Ezeknek – a szexuális forradalom idején szocializálódott – férfiaknak és nőknek a szex bizonyára mást jelent, mit a metoozó fiatalabbaknak. És persze mást jelent az intimitás, a döntés és a felelősség is. Rémálmaikban sem képzelhették, hogy eljön egy kor, ami visszamenőleges hatállyal bűnőssé nyilvánítja őket azért, ami a maga idején teljesen helyénvalónak tűnt, sőt – valljuk meg, a gyenge lábakon álló, zavaros és áttekinthetetlen metoo-rágalmakkal szemben – tulajdonképpen ma is egészen normális, hétköznapi ötletnek tűnik. Ahogy Csányi Vilmos humánetológus fogalmazott a Hvg-nek: Egy nemi szerv megmutatása nem egyenlő a nemi erőszakkal…

De kanyarodjunk csak vissza az iménti bevezető legkeményebb mondatához! Hadd mondjam el, miért is tűnnek normálisabb, értékesebb, magasabb emberi mércének megfelelő alaknak a megvádoltak, mint vádlóik. Nos, nem azért, mert őket amúgy túl sok dicséret illetné, hanem azért, mert a metooba beálló nők, férfiak, újságírók és döntéshozók semmiféle minőséget nem képviselnek.

Gyorsan szögezzük le: a metoo a safe-space mozgalom leggusztustalanabb vadhajtása, a lincselés logikája szerint működő, aljas lejáratókampány. Aki ezzel azonosul, az egyúttal azt is kijelenti, hogy a gerinctelenek bármiféle falka-agressziójában örömmel venne részt.

A metoo tagadja és lehetetlenné is teszi a jog uralmát.

Az igazságszolgáltatás kipróbált útjai helyett a modern nyilvánosság nyomásgyakorlásának segítségével lehetetleníti el a bűnösnek kikiáltottakat. Tulajdonképpen a legképtelenebb boszorkányüldözések logikája szerint működik: bűnössé egy vagy több szuggesztív vádló rámutatásával és a vádakat jóváhagyó közfelkiáltás útján válhat valaki. Védelemnek, fellebbezésnek helye nincs. A digitális média-máglyák gyorsan lángra kapnak.

A metoo ebben a tekintetben társadalmi anómiát tükröz. Olyan világot idéz föl, amelyben a széthulló diszfunkcionális intézmények nem tudják megvédeni az egyéneket a parttalan indulatok áradásától, miközben az érzelemvezérelt metoo-aktivisták nem is igénylik, sőt kifejezettel elutasítják az intézményes ügyintézést, például a büntetőeljárás megindítását a megvádoltakkal szemben.

De a metoo-mozgalom tagadja a bűn és a felelősség hagyományos fogalmait is, amikor a tények helyére a szubjektív megélés impresszióit állítja.

A bűnös ebben a metoo-valóságban nem az, aki tilalmas dolgot követ el, hanem az, aki mellett a metoo-aktivista áldozatnak érzi magát. Azaz ebben a kifordított metoo-realityben (metoo-irrealityben) az áldozatiság szubjektív élményéből keletkezik a bűn, s nem az objektív eseménysorból. Ugyanaz a cselekmény lehet bűn, ha agresszióként éli meg a résztvevők egyike, és lehet felemelő élmény, ha szerelmes intimitásként élik át a történet részesei.

Ráadásul a metoo még egy lapáttal rátesz a szubjektívitás pállott kupacára, és a kérdéses élményvilágot a múlt ködös mélyéről hozza elő. Nem kell túl széles pszichológiai műveltség ahhoz, hogy tudjuk, mennyire megbízhatatlan jószágunk az emlékezet. Kivált akkor megbízhatatlan, ha az eseményekhez kapcsolódó érzésekről beszélünk. Különösen, ha ezek az érzések évtizedekkel az események után konkretizálódnak. Könnyen lehet, hogy az áldozatiság élménye egyáltalán nem volt jelen a most, utólag önmagukat áldozatnak látó metoo-ügyészek fejében akkor, amikor ebben vagy abban az ágyban, autóban, hotelszobában elheveredtek.

Az sem kétséges, hogy a metoo – mert a legtöbb esetben tényleges erőszakról nem beszélhetünk – a tetteinkért vállalt személyes felelősséget is elutasítja. A magukat áldozatnak képzelő metoo-nyilatkozattevők, úgy emlékeznek a velük megesettekre, mint olyan helyzetekre, amelyekben nem voltak urai saját életüknek. Elszenvedői voltak egy-egy eseménysornak, nem irányíthatták a velük történő dolgokat, nem voltak szabadok, nem rendelkeznek a cselekvés szabadságával.

De, ha nem álltak fizikai presszió alatt, akkor miért nem voltak szabadok?

Csak nem azért, mert nem tudták, hogy miképpen kell szabadnak lenni? Csak nem azért, mert úgy gondolták, helyesebb, ha hagyják, mások döntsenek helyettük?

Ezeknek az embereknek – és velük együtt azoknak is, akik a metoo-kampányok melletti kiállásukkal tagadják az értelmet és a felelős cselekvést – alapvető intellektuális összefüggések hiányoznak. Ezek az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy a szabadság nem önmagában áll, hanem a cselekvések irányítójához tartozik. A cselekvéseket pedig az irányítja, aki felelősséget vállal értük. A felelősség vállalása nélkül nincs szabadság. Akkor sincs, ha ezer zaklatót bélyegez meg a metoo-kampány, vagy a menetrendszerűen várható következő safe-space agresszió.

Igen, menetrendszerűen várható, nemcsak a felelősség elutasítása, az irányítás átadása, s ebből következően a szabadság hiánya miatt, hanem legfőképpen azért, mert ezzel a folyamattal negatív érzelmek, szorongás, félelem, harag és agresszió jár együtt.

A modern társadalmakban képviselethez – legalább is média-képviselethez jutott – egy olyan réteg, amelyik szemben áll a józan ésszel, s amelyik így újra és újra tragikus összeütközésbe kerül a valósággal.

A metoo mögött egy jogállami eljárásokat tagadó, társadalmi megoldásokat megkérdőjelező, képzeletből és fantáziából összegyúrt, elhárított felelősségből, megtagadott önazonosságból, fel nem vállalt döntéshozatalból, valamint szorongásból és agresszióból kikevert, betegesen infantilis világkép lappang. A metoo nem pusztán a safe-space-igény egy sajátos mellékterméke, hanem a fantasy irodalom és a virtuális valóság édesgyermeke, a racionális polgári létezés tagadása.

A metoo az önagáért helytálló, objektív körülményekre figyelő, pozitív tényeket felfogni képes, logikusan gondolkodó, közösségi ember antitézise.

Nem lehet szeretni, nem lehet elfogadni.