Buta király és ostoba állameszme

Most, hogy a Katalán függetlenségi ügy kezd bohózattá fajulni, és az új szereplők belépésével képet kaphatunk arról, milyen megkapó egyszerűséggel tekintenek a világra azok, akiknek szava lehetne az ügyben, a távolról jött ember biztonságával értékelhetjük az eseményeket.

Spanyolország királyság. Vagyis nincs államfői poszt, ahová a tehetségtelen, de népszerű politikusokat fel lehet süllyeszteni, ha agresszívebb társaiknak kényelmetlenné válnak. Manapság alapvető elvárás, hogy a királyoknak semmiféle beleszólása ne legyen az ügyekbe, reprezentáljanak csak és fejezzék ki a nemzet egységét. Miután például a spanyol nemzet már két szempontból sem létezik, így az egységének kifejezése egy tehetségesebb uralkodó képességeit is meghaladná, mint amilyen a jelenlegi balfék.

A spanyol királyi család rohamléptekkel vesztette el a Franco-rezsim megszűnése után megszerzett népszerűségét. A mindenfajta érdemi munka nélküli jólét elhülyítő hatása (a királyékra is vonatkozik), a spanyol társadalom szekularizálódása és az eredeti egységének hiánya a királyság intézménye és az emberek között szinte minden kapcsolatot elszakított.

Láthatólag a történelmi emlékezet is megszűnt.

A jelenlegi helyzet kulcsa ugyanis a történelemben rejlik, és nem a demokrácia, az önrendelkezés, a nemzeti egység, a kisebbségi jogok kiüresedett fogalmaiban. Spanyol nemzet sohasem létezett. Talán rokon népek szomszédos és állandóan változó határú királyságai éltek egymás mellett a „történelem viharaiban”, amikor is házasodások révén egy család kezébe került a királyi hatalom minden királyságban.

Aztán egy napon ezen királyságokat azzal a hírrel lepte meg szeretett uralkodójuk, hogy ők innentől nem egy önálló királyság alattvalói, hanem a Spanyol királyságban, egy tartományban, a spanyol király alattvalói. Miután akkoriban Spanyolország éppen a fél világ kirablásával volt elfoglalva, mondhatni jól mentek a dolgok, ezek a viták nem vezettek a helyben egyébként szokásos gyilkolászáshoz, legalábbis akkora mértékben nem, hogy az akadályozta volna a gyarmatosítást, és az ottani népek leigázását vagy kiirtását.

A spanyol király még egy darabig teljesítette királyi kötelességét, nyújtott bizonyos szolgáltatásokat az alattvalóknak és megvédte őket egymástól, legfőképpen másoktól. A megfelelő adóért cserébe természetesen. A gyarmatbirodalom elvesztése és mindenféle egyéb kellemetlenségek után azonban a spanyoloknak csak az a szórakozása maradt, a bikaviadal mellett természetesen, hogy elnyomják egymást. A spanyol történelemhez képest a magyar maga a hosszú békés periódusok sorozata apróbb megszakításokkal.

A „spanyolok” rendszeresen rendeztek maguknak mindenféle felkeléseket, polgárháborúkat, amelyekben a törésvonalak általában egyszerre voltak vallásiak, ideológiaiak, gazdaságiak és etnikaiak. Azt mondják, hogy a spanyol polgárháború brutalitása még a világháborús tapasztalattal rendelkező katonákat is meglepte.

Spanyolország lakossága jelenleg is megosztott ideológiai, nemzetiségi, vallási és ideológiai alapon egyaránt. Sokkal jobban, mint ezt a magyar tapasztalatok alapján el tudnánk képzelni. Minden szélsőség abszurdabb, sokkal abszurdabb, mint nálunk. A jelenlegi spanyol állameszme, amely nemzetállamként tekint az országára és csak nagyon korlátozott szubidentitásokat ismer el, már semmit nem tud arról mondani, hogy miért is lenne érdemes spanyolnak lenni. Hacsak azt nem, hogy a katalán, a baszk identitás felett és azzal szemben határozza meg a spanyolt.

Ráadásul ez az állameszme alapvetően köztársasági, amelyen tehertétel a királyság intézménye, különösen úgy, hogy a királyi család és a király nem népszerű, nem integráló erő.

A lakosság egy része soha nem érezte magát spanyolnak, nemzeti identitása (katalán, baszk) az elsődleges, ha van is spanyol kötődése, akkor a spanyol a szubidentitása. Másrészt Spanyolországban a katolicizmus rendkívül erős volt, látványos megtagadása és lerombolása, a Franco éra után, a nemzettudatot is erodálta.

A spanyolok szerint Spanyolország egy spanyol királyság volt, a többi nép szerint olyan királyságok együttese, amelyet a közös uralkodó köt egybe. Amikor a spanyolok „beintegrálták” a spanyol királyságba a többit, közös jogrendet, adózást és hatalomgyakorlási struktúrát vezettek be, az ezekhez kapcsolódó helyi kultúrát lerombolták. Cserébe csak egy közös biztonságot adtak, aminek látszólag nincs értelme már az egyesült Európában.

De a fejlettségbeli és kulturális különbségek megmaradtak, amelyeket a véres közös történelem emlékezete csak erősít.

A katalánoknak nem királya a spanyol király, és a király ezt el is mondta a katalánoknak a függetlenségi törekvésekkel kapcsolatos beszédében.  Ő a spanyol nemzetállam királyának tekinti magát és nem a félsziget népeiének. Pedig ezt az államot a közös király hozta létre és az ebből eredő előnyök tartották össze.

Ezek az előnyök már csak a szegényebbek számára állnak fent, és egy ilyen anyagias korban, amelyben most élünk, a gazdagabb népeket még sorsközösség esetén sem szólítja meg pusztán a köztársaság eszméje. Kellemesen vicces, hogy az egyébként erősen baloldali és liberális Katalónia akarja felmondani a baloldali-liberális értékek legszentebbjét, a szolidaritást.

A katalánok tehát nem fizetnének azokért a szolgáltatásokért, amelyekre alapvetően létrejött Spanyolország, amelyekre a történelmi szükségszerűség (elnézést) azt létrehozta. A mórokkal (iszlám) hadakozzanak a spanyolok, a francia határ melletti kedvező fekvés és persze a status quo előnyeit élvezve hadseregre alig kellene költeniük például.

Az EU belső piacán is bennmaradnának persze.

Spanyolországot egy király és a királyság menthetné meg, ha a királyság és a király fel tudná azt ajánlani a félsziget népeinek, amiben a királyság (persze jó király esetén) többet tud nyújtani, mint korunk elsatnyult köztársaságai. Személyes elköteleződést az uralkodó és az alattvalók között.

Azonban a spanyol király nem tudja milyen királynak lenni, hiszen erre nem tanították meg, semmiféle hatalma nincs, erkölcsi sem. Erre mindig gondosan ügyelnek mindenféle köztársaság hívei, hogyha egy alkotmányos királyságban kénytelenek senyvedni, a király neveltetése és alkotmányos státusza olyan legyen, hogy ne veszélyeztethesse a hatalmukat. Persze a katalánok sem akarnak már királyt, sajátot sem, szabadok akarnak lenni.

A liberális állameszme elérte teljesítőképessége határait, saját elvei alapján lehet megindokolni népek, népcsoportok szabadságának felszámolását és „szabadságtalanságának” fenntartását.

Mondjuk ezt a liberálisokon kívül, mindig, mindenki pontosan tudta.

Nincs abszolút szabadság, csak kialkudott, kiharcolt szabadság van annak minden kockázatával. Valamilyen hatalomnak alá kell vetnünk magunkat és valamennyit mindig fel kell adnunk szabadságunkból. Egy bölcs király a békesség kedvéért katalán módra kormányozná a katalánokat és baszk módra a baszkokat. Ha megadnák egymásnak ezt a lehetőséget. A liberális jogállam uniformizáló dogmatizmusa azonban ezt nem teszi lehetővé.

A történelem nem igazságos, nagyon ritkán van valakinek igaza és teljesen igaza nincs soha senkinek. Valakinek veszítenie is kell. De általában mindenki veszít, legfeljebb kevesebbet mint a másik.

Jelen körülmények között értelmes kompromisszumnak tűnik az (innen), hogy a katalánok független királyságot alapítanak, de megtartják a spanyol királyt uralkodónak és hozzájárulnak a királyság közös költségeihez, a hadsereghez (katonával is) például.  A baj csak az, hogy sokan akarnak katalán elnökök lenni, ha királyok már nem lehetnek.