Ádáz Erynnisz lelke uralkodik

A vasárnapi népszavazás, s nem utolsó sorban az elmúlt napokban megjelent politikai nyilatkozatok, vicces képek, blogbejegyzések, cikkek és elemzések a lehető legszomorúbb képet rajzolják Magyarországról. A pártos honfivér a gyűlölet epés mérgével van tele. Annyira utáljuk egymást, hogy nincs az a nemzeti sorskérdés, amit ne tudnánk valamelyik ádáz Erynnisz szellemében értelmezni.

Úgy tűnik, a legsúlyosabb nemzeti sorstragédiánál is nagyobb tragédiának éli meg az ellenoldal azt a tényt, hogy nem kormányozhat. A Fidesz, s vele a jobboldal hatalma a magyar ellenzék számára nem pusztán a demokratikus váltógazdaság esetleges tényezője, nem olyan helyzet, amin lehet változtatni, nem olyasvalami, amit alkalomadtán ellenzékbe lehet szorítani, hanem súlyos tragédia, drámai kimenetelű folyamat, diktatúra, fasizmus, szörnyűség, métely.

Ebből aztán logikusan következik, hogy az ellenzéknek meg kell ragadnia minden lehetőség, ami csorbíthatja a Fidesz sátáni hatalmát, hiszen ők elképzelni sem tudnak olyan problémát, ami jelentősebb volna annál a ténynél, hogy jobboldali irányítás alatt áll az ország. Bármilyen köntösben is jelenjen meg a nemzeti létet, az ország függetlenségét fenyegető veszély, közeledjenek határainkhoz hódító hordák, vagy fenyegesse országunk függetlenségét brüsszeli diktátum, az ebből a nézőpontból mindez jelentéktelen apróság Orbán diabolikus országvesztéséhez képest.

Igen, valóban: a baloldal mindig, minden alkalmat megragadott ahhoz, hogy nemzetére rontson. A rendszerváltás idején ők szolgáltatták ki az országot a multinacionális tőkének, ötvenhatban ők hívták be a Vörös Hadsereget, a világháborút követően ők voltak a legkészségesebb kiszolgálói a sztálini rémuralomnak, és persze ők szerveztek forradalmakat Trianon árnyékában…

Tény azonban, hogy ez a szemlélet a jobboldaltól sem idegen. A baloldal kormányzását, jobbra tartó polgártársaink nagyobb bajnak látják, mint azt, ha kisodródnánk az Európai Unióból, nagyobb problémának érzékelik, mint a nyugati beruházások elmaradását, vagy –, hogy a történelmi távlatot itt is felrajzoljuk – a baloldal hatalomra jutását némelyik jobboldali még a nagyon is kilátásba került világháborús vereségnél is fenyegetőbb veszélynek tartotta.

Mondhatnánk, hogy ők kezdték. Mondhatnánk, hogy a jobboldali konzervativizmus a valóság tényeiből, az identitás elemeiből, meg persze az indokolt félelmekből táplálkozik, miközben a haladár baloldaliság a fényes jövendő reménységéből, az ember változékonyságába vetett hitből, no, meg abból az ugyancsak jogos félelemből fakad, hogy egy erős nemzeti kormány és a magyar nép egyszer számon kéri rajtuk a hazaárulásaikat.

Könnyen lehet, hogy valóban okunk van tartani egymástól.

Ám olykor-olykor megpihen Erynnisz lelke. Volt úgy, hogy a gyűlölet haláltáncát a jobboldalnak, volt, hogy a baloldalnak, sikerült ideig-óráig lecsendesítenie. Horthy, Kádár, Orbán egyértelműen élvezte, illetve élvezi a többség támogatását. És most, hogy magunk mögött tudhatunk egy rendkívül fontos nemzeti kérdésről véleményt mondó népszavazást, ismét úgy tűnik, van alapja egy széles körű közmegegyezésnek, ha másban nem is, legalább abban, hogy Magyarország a magyarok országa maradjon.

De azért a gyűlölködés egyáltalán nem került le a napirendről. Úgy tűnik, még jó ideig együtt kell élnünk vele.