Lángoló Amerika

Az amerikaiak megőrültek. Már akkor sejtettük, hogy nagy a baj, amikor kiderült, hogy az elnökválasztási küzdelem két legesélyesebb jelöltje Trump és Hillary.  Azóta kiderült, az elnökválasztási katasztrófamenet csak szelíd tünet, békés előjáték mindazokhoz képest, ami most következik.

Úgy tűnik, lassan, sőt nem is olyan lassan a polgárháború szélére sodródik az Egyesült Államok. A Charlottesvilleben dúló utcai harcok után, illetve közben újabb erőszak borzolja a kedélyeket. A friss hír szerint az észak-karolinai Durham városában tüntetők ledöntöttek, majd megrugdostak egy a polgárháborús katonákra (persze déliekre, mi mások is lehettek volna a katonák a konföderációs Észak-Karolinában…) emlékeztető monumentumot. A demonstrációt eredetileg a charlottesville-i gázolás halálos áldozatának emlékére, és a rasszizmus elleni tiltakozás gyanánt hirdették meg, ám ahogy az lenni szokott az elszabaduló indulatok erőszakba torkolltak. Igaz, egyelőre csak a dédnagypapa hősies helytállására emlékező szobrát döntötték le, majd köpdöstek le és rugdosták meg.

A múlt másképp lesz!

A dolog persze nem előzmények nélkül való. Az Egyesült Államokban elszabadult hajóágyúként tomboló politikai korrektség a közelmúltban zuhant rá a konföderációs múltra. Bűnös jelképpé vált a déli zászló, bűnös kötet lett az Elfújta a szél, nem is beszélve az olyan ízig-vérig rasszista – vagyis annak kikiáltott – művekről, mint amilyen Tom Sawyer kalandjai…

Hogy a szecessziós háború múltjának jelene is legyen, idő közben Kaliforniában komolyan felmerült, hogy az állam akár ki is léphetne az Egyesült Államokból, s ezzel véget vethetne a napfényes narancsvidékre nehezedő fehér elnyomásnak. A vicces az, hogy Kaliforniai Köztársaság már egyszer létezett. 1846. júniusa és júliusa között állt fenn. Az államot maroknyi jenki telepes kiáltotta ki június 14-én Sonoma településen, úgy két hónappal az amerikai–mexikói háború kitörése után, így kínálva alkalmat az USA-nak az annexióra.

Hogy mi lesz Kaliforniával és mi lesz a déli múlt emlékeivel, az persze bennünket nem kell, hogy érdekeljen. Az azonban már közelről is érinthet mindannyiunkat, ha az Egyesült Államokban valóban lázadást szítanak megbomlott elméjű Demokrata akciócsoportok.

Erőszakspirál

Ma még csak legyintünk a képtelennek tűnő, bár vészterhes lehetőségen, de az, ami eddig történt, ami most, a szemünk előtt történik előre vetíti az erőszak elszabadulását. Annál is inkább, mert úgy tűnik, a politikai oldalak kampánystábjai végleg leszámoltak az együttműködő önkorlátozás gátlásaival. Az új politikai taktika –, amelynek persze levét évek, lassan évtizedek óta isszuk, mi, magyarok is – a végsőkig feszített húr taktikája, a gyáva nyúl játék logikája, öngyilkos akcionizmus, tánc a szakadék szélén, erőszakspirál, orosz rulett.

Rémületes tendencia. S éppen azért ijesztő, mert beláthatatlan, beláthatatlanul félelmetes. A közelmúltban elterjedt kampánylogika, folyamatosan harcra tüzel, hogy együtt tartsa a párthíveket, s a folyamatos dobpergés és trombitaszó könnyen csap át valódi erőszakba. Az erőszak pedig, minél többször, s minél vadabb formában tör utat magának, annál inkább, s annál könnyebben válik elfogadottá, hétköznapivá, komfortos viselkedésformává. Tegnap egy autós gázolás, ma egy szobordöntés, holnap egy eldördülő revolver, holnapután pedig lángokban álló ország.

Isten óvja Amerikát, isten óvjon bennünket a széthulló világtól, Amerika polgárháborújától!