Húshagyók és valósághagyók

Aljas lopakodással fészkeli be magát az idiotizmus hétköznapjainkba. Ami tegnap még magától értetődő természetesség volt, az ma megbélyegzett elhajlás, holnap pedig bűncselekmény. Könnyen vesszük a jelen hülyéit, mert azt gondoljuk, úgysem jutnak soha odáig, hogy marhaságaikat ránk kényszerítsék. De meglehet, rövid emlékezetünk áldozataivá leszünk.

Valóra váló szürreáliák

Sokáig azt hittük, veszélytelen idióták, aztán egy rút, esős napon arra ébredtünk, hogy börtönbe zárnak, ha nem olyannak látod a múltat, ahogyan ők látják, ha tagadni merészeled traumájuk okát.

Sokáig azt hittük jámbor elmebetegek, aztán egy sötét délután kiderült elveszítheted állásodat, ha nem azokat a szavakat használod, amiket ők megfelelőnek gondolnak, ha négernek nevezel egy négert, vagy buzinak egy homokost.

Sokáig azt képzeltük, csak a South Park szürreális világában történhet meg az, hogy kiemelik a családodból a fiadat, ha baromságnak tartod zavaros genederidentitását. Aztán egy baljós napon Kanadában törvény lett belőle.

Sokáig bíztunk abban, hogy végleg elmúltak azok az idők, amikor isten nevében gyilkos indulattal támadhattak ránk a megszállottak, ám ma már szinte hétköznapi eseménynek számít, ha Allah Akbár kiáltással próbálnak kibelezni agresszív őrültek.

Magánügyből közbolondéria

Aljas lopakodással fészkeli be magát az idiotizmus hétköznapjainkba. Ami tegnap még magától értetődő természetesség volt, az ma megbélyegzett elhajlás, holnap pedig bűncselekmény. Nagyanyáink idején, ha túl sok kismacska született, egy vödör víz és némi elszántság jelentette a megoldást. A harapós ebet láncon tartani éppen olyan természetes volt, mint a csirke nyakának elvágása, vagy – ahol erre volt idő és energia – a liba tömése. Ma mindez bűnös állatkínzás.

Szüleink ifjúságának idején még nem tartottak a hülyéknek és a torzszülötteknek önálló olimpiát. Furcsának is tűnt volna a nyomorékok testi kvalitásait ünnepelni. Akkoriban még nem volt safe space, legföljebb elküldtek az anyád kínjába, ha megsértettél valakit…

Nem folytatom. Egyikről sem gondoltuk soha, hogy a közröhelyszerű magánelmebajból közügy, majd közelmeháborodás, törvény és szankció kerekedik.

Eszement empátia

Mindezt annak kapcsán írom, hogy a minap aktivista futóbolondok szomorú közösségével találkoztam. Egy téren ácsorogtak bárgyú tanácstalansággal. Méretes mozivászon állt csoportjuk közepén, s a vásznon gonosz film pergett szenvedő állatokról. Az aktivisták maguk plakátnak öltöztek, s a mellükön viselt feliratokkal étkezési szokásaim megváltoztatására próbáltak rávenni. Arra, hogy ne egyem meg az állatokat.

Nem részletezem a vegán szekta jelszavait, ámokfutásának ízeit, zamatait, csak emlékeztetni szeretnék: eredetileg minden hasonlóan ütődött ügyről azt hittük, veszélytelen bolondéria. Emberségünkre, megértésünkre, belátásunkra, empátiánkra hivatkozva kértek tőlünk valami apróságot, s a sok ostoba szekta-szabály – megtagadva a létezés természetes valóságát – mára gúzsba kötötte a hétköznapok józan rendjét.

Tartok tőle, hogy egy napon arra ébredünk, betiltották a húsfogyasztást.