A hülyék mindenütt ott vannak!

Egyszer a katonaságnál valami ügybe voltam keveredve. A szocializmus sorkatonásdija a vége felé már erősen operett jellegű volt, sajnos a legdrámaibb részletekkel fűszerezve időnként, öngyilkosság, pár év futkosó, de mégis állandó jelleggel tartalmazott rengeteg röhögést, néha őszintét, néha és inkább kínunkban történőt. És rengeteg tanulságot persze. 

A dolog lényege ugyebár az volt, hogy a hivatásosok rá akartak venni bennünket arra, hogy katonaként viselkedjünk, mi sorállományúak pedig mindent megtettünk, hogy ez az igyekezetük hiábavaló legyen. A dolgot úgy kellett előadnunk persze, hogy ez ne legyen nyilvánvaló, mert akkor bűntettek. Viszont az én időmre már az előző nemzedékek tulajdonképpen megtörték a hivatásosokat, tudták, vesztettek, érezték, hogy belőlünk sem fognak rendes katonát csinálni soha. De azért voltak ügyek, alkoholcsempészés, dobbantás (ez az amikor a katona illegálisan távozik némi időre a laktanyából), ilyesmik, amikor meg kellett mutatniuk, ki is az úr, pontosabban az elvtárs a háznál.

Ebben az esetben az történt, hogy az egyik idősebb katona alkoholt csempészett be a laktanyába. A baj az volt, hogy ezt az én szemeim előtt tette, meg sajnos a laktanya mellett parkoló rendőrautó személyzetének vigyázó szemei előtt is. Ahelyett, hogy észlelve a rendőrautót (lada, rendőrség felirattal az oldalán, sziréna, kék villogó) ment volna még egy kört a sörrel kitömött kimenőtáskájával a laktanya körül és máshol mászott volna be a kerítésen (kamerák hála istennek még nem voltak), nyolc és fél méterre a rendőröktől tette ezt.

Az ember ilyenkor nem sok mindent tehet. Ha felnyomja a sorállományú kollégát, akkor rohadtul utálni fogják a többiek, viszont ha nem, akkor neki lesz baja, mert a rendőrök sajna látták, hogy én is látom a jelenést, hiszen mögötte megyek két méterrel szintén egyenruhában. Az ember reménykedik persze, hogy a rendőrök minimálisan jó fejek lesznek, mert egyébként az esetek egy részében azok voltak a sorkatonákkal (legalábbis az esetemben), de azért a pofátlanság ebben az esetben nekik is fájt, mint másnap reggel kiderült.

Szerencsémre normális ügyeletes tiszt volt, akinek „nem hivatalosan is jelentethettem”, hogy amikor mászott be a csávó, azt látták a rendőrök. (Finomságokra érzékeny felebarátaimnak: nem azt jelentettem, hogy átmászott a falon, vagy hogy tele volt piával a táskája, hanem hogy látták a rendőrök, tehát lehet, hogy hivatalos jelentés lesz és akkor az ÜTI is rápacsálhat némileg.)

Valahogy egyébként is úgy éreztem, a bajtársiasság nem vonatkozik olyan alkoholok miatti lebukásra, amelybe engem is bele rántanak és amellyel egyébként majd meg sem kínálnak.

Az ilyen hajcihő neki sem volt kellemes, például a fene akart a legénységi hálóban razziázni vasárnap délután, mert világos nappal történt ez az egész.

A rendőrök persze hivatalosan jelentették, hogy mit láttak, másnap tehát szorultunk. Az ÜTI persze mondta, hogy tudott az eseményről végül is nem hivatalosan, és valahogy kimagyarázta azt is, hogy egyéb ügyek miatt nem csinált balhét az ügyből azonnal. Azt persze mindenki tudta, hogy azért, hátha nem kell foglalkozni az egésszel, mert a rendőrök is elfelejtik mit is láttak. Ez lett volna egyébként akkor már a normál ügymenet, kicsire nem nézünk alapon, maximum később a kimenők és szabadságok elosztásakor néhány nap levonásával, feketén leverik a csávón az ügyet, mert egyébként is egy címeres bunkó volt.

Engem másnap tehát hivatalosan kihallgattak és megkérdezték, hogy miért nem reagáltam le illően a szabályzatnak megfelelően az eseményt. Csak arra tudtam hivatkozni, hogy egyszerűen nem gondoltam, hogy a kolléga ennyire hülye lesz és mindezt a rendőrök előtt adja elő, világos nappal, teljes egyértelműséggel. Ahogy a kellő naivitással azt is hozzátettem, biztos voltam benne, hogy a rendőrök jelentik a dolgot, nekem ezzel tehát nincs teendőm.

Hihetetlen így utólag, de a legváratlanabb helyen bukkan fel néha a józan ész és némi jóindulat. Azt a védekezésemet, hogy tudniillik a falátmászós csávó egyszerűen hülye és bunkó és én ártatlan áldozat vagyok, tulajdonképpen a tisztek elfogadták és respektálták.

Persze büntetésként áthelyeztek egy másik laktanyába, mert katonáéknál az ártatlanság nem mentesít a következmények alól.

Amivel végül is egyébként nem jártam rosszul, és legfeljebb egy hosszú hétvégi kimaradást (ez a hazamenetel egy formája volt) buktam el.

A döbbenetes az, hogy végül is ez az egyik utolsó alkalom volt az életemben, amikor nem nagyon szívtam meg, hogy valaki más volt hülye az én kontómra is. Biztos van ennek valami tanulsága a jelen demokratikus időkre vonatkozóan is, de ennek részletesebb megállapítását az olvasókra bízom.

Legfeljebb azt tenném hozzá, hogy a nagyon hülyék mindenütt ott vannak és ha a kevésbé hülyék (és ebbe még meglepetésemre a szocializmus katonatisztjeinek egy része is beletartozik) egymással úgy bánnak, hogy a nagyon hülyéket kifelejtik az indulataikból és az ügyeikből, akkor egyből jobb hely lenne a világ.

Vezető kép: Nagygombos, 1986. május 30.
Sorkatonák alaki foglalkozáson. A Hatvantól 3 kilométerre fekvő Nagygomboson található Hunyadi János laktanya katonái az idén ünneplik alakulatuk megalakulásának 35. évfordulóját.
MTI Fotó: H. Szabó Sándor