Abortuszrajongók!

Az abortusz kérdése volt az egyik első liberális ötlet, amelyben a haladónak nevezett elmebetegek áttörték a józan értelem falát és embervoltunktól úgy fosztottak meg bennünket, hogy azt még meg is akarták és minden egyes abortusznál meg is akarják ünnepeltetni velünk.

Mindettől függetlenül azt gondolom, hogy a nők számára annak a jognak fenn kell állnia, amely lehetővé teszi számukra, hogy ésszerű időhatárt figyelembe véve megszakítsák a terhességüket. De a lehető legostobább gondolat ezt ünneplendő emberi jognak tekinteni, amikor csak kényszerű tragédiáról van szó.

Ha más nem is, de az élettapasztalat sajnos megmutatja az embernek, hogy bizony van olyan élethelyzet, amikor az abortusz az egyetlen megoldás.

Bármennyire is szörnyű ezt mondani, de vannak olyan nők, akik számára nagyobb dráma a már megszületett gyermekétől elszakadni, mint egy tíz hetes magzatot abortálni. Beszélhetünk itt persze és nagyon is erős indokokkal, a gyermek (a magzat szót sem használom szívesen eufemisztikus helyettesítőként) és az apa jogairól, de a gyermekért az igazán rossz esetekben a nő viseli az elszakíthatatlan és sokszor elviselhetetlen felelősséget.

Az abortusz nem megoldás, az abortusz a megoldás hiánya, amelyért a nő úgy viseli a felelősséget, hogy nem mindig állnak mellette azok, akiknek kellene. Nincs ott a férfi és nincs ott a család. A modernitás és korábban is sok egyedi és kulturális szokás megfosztotta az anyát ettől, de ha van valami, amelyben nagyon erős a „társadalom”, a közösség felelőssége, akkor az az abortusz. Egyrészt nyilván a szexuális felvilágosítást a perverziók oldaláról megközelítő közbeszéd, amely csak szélsőséges javaslatokkal bombázza a fiatalokat, a teljes önmegtartoztatás lehetetlenségétől a szabad nemválasztás elmebajos abszurditásáig.

A kultúránk a szexualitásról sosem sugallt egységes és valóságos képet, sosem volt úgy, ahogy a szabályok szintjén lennie kellett volna. A kultúránk egyik legnagyobb kudarca a szexualitás kezelése, most és mindig is túl sokat bíztunk az egyéni szerencsére.

Mostanában meg a jogegyenlősítés értelmetlenné tett zűrzavarában a férfiak és a nők közötti nagyon lényeges és eltüntethetetlen különbségekről felejtünk el tudomást venni. Ahogy a férfiak a nőkre szorulnak sok mindenben, úgy a nők a férfiakra (és persze a tágabb családjukra) szorulnak, amikor életük megkerülhetetlen feladatával szembesülnek, az új élet létrehozásával. A terhesség és a gyermeknevelés akkora feladat, hogy eleve csak a modernitás ostoba voluntarizmusa tehet róla, hogy egy gyermek felnevelését az anya és az apa ügyének tekinti csak. Az bizony mindenki ügye a családból, a nagyszülőké, a testvéreké, a legszorosabban mindenkié, mindkét családból. A jog eltüntette ezt a felelősséget, hogy aztán a kultúránk is úgy tegyen, mintha rá lehetne lőcsölni ezt a felelősséget egy emberre. De már ezt is a nők „jogainak” „kiterjesztése” miatt tettük. Teljesen elfogadtuk azt a lehetetlen helyzetet, hogy egyrészt egy elvált nő egymaga két-három gyerekkel a szabadságát nyeri „vissza”, másrészt azt is, hogy az apának el kell fogadnia, hogy adott esetben egy másik férfival élnek egy háztartásban a gyerekei. A munkám során ebben a következményben mindig buzgón kerestem a gyermekek érdekeit például, de sajnos sokkal ritkábban találtam meg, mint szerettem volna.

A nők jogainak kiterjesztése, jelentsen ez bármit is, nem oldott meg semmiféle problémát, csupán egyenlősítette őket a férfiakkal, mert jól láthatóan a haladóknak nem a nők életnehézségeivel, a női lét kihívásaival volt elsősorban dolga, ez már világosan látszik, hanem csak az egyenlőség és a szabadság fogalmának primitív értelmezésébe vannak belepistulva. Nem a nők és a férfiak közötti különbségeken gondolkoztak és a kultúra és a közösség azokhoz való értelmes alkalmazkodásán, hanem már az abortusszal is műtéti megoldást javasoltak csak egy számukra nem tetsző biológiai különbség kezelésére.

Régen is rengeteg baj volt, rengeteg igazságtalanság, de úgy hoztunk létre új problémákat és igazságtalanságokat, hogy a régiekkel sem kezdtünk semmit. Csak új jogokat adtunk, a megoldás esélye nélkül. Az abortusz is csak egy jog, de a vele való élés semmit sem tesz jobbá. Régebben mindenki tudta, hogy az abortusz szörnyű, nem csak a hozzá vezető körülmények, hanem maga a műtést (eufemizmus az ölésre) is ugyanúgy pusztítja a nő lelkét.

Erre sosem a nő megvédése volt a haladók válasza, hanem az, hogy jelentéktelenné és lényegtelenné, az emberi lelken kívüli lényegtelen beavatkozásocskának állították be az abortuszt, ami nem egy gyilkosság, hanem a női szabadság visszaszerzésének az ünnepe. Nehéz ennél nagyobb bűnt elkövetni.

Nem az egyedi abortusz a bűn, nem az a törvény, amely ezt lehetővé teszi, hanem az a legnagyobb bűn, hogy egész NGO iparág épült az abortusz eljelentéktelenítésére, a nőiesség ehhez kapcsolódó minden felelősségének elpusztítására. Az abortusz jelentéktelenné tétele, akárhogy is nézzük, az ölés eljelentéktelenítése. Nehéz nőnek, embernek tartani azt, aki nem érzékeli, aki nem érzi ezt az etikai dilemmát.

Én mindig is „választás-párti” voltam, aminek egyébként a haladók, a liberálisok hazudják magukat. Az abortuszpártiak (mert csak azok vannak, ezen a téren a másik oldalon nincs igazából cizellált álláspont) azt akarják, hogy a nő a szabadságjogai, a szélsőfeminista egoizmusa alapján döntsön, ha felmerül benne az a gondolat, hogy nem akar és ott anya lenni.

Mi meg azt akarjuk, hogy a nő a saját lelke ismeretében döntsön, bármit dönthessen, de ne csak a liberálisok, a zakkant sokadik generációs feministák, úgy általában az abortuszrajongók rázúdított ostobaságait hallgassa meg, hanem a normalitás hangját is.

És ez néhány szívdobbanás jelen esetben.

Az viszont kutya kötelességünk, hogy miután megadtuk a nőnek a mérlegelés valódi lehetőségét, akkor a döntésében és annak minden következményének kezelésében támogassuk, a rosszakban is. Minden gyermeket fel kell nevelni, minden felnőttnek ez a legfontosabb dolga, nem az önmegvalósítás.

Vezető kép: MTI Fotó: Kovács Attila