Miért kell a Fideszre szavazni? Mert túl akarjuk élni!

2011 kora tavasza óta néhány havonta az ellenzék valamelyik ágense bejelenti – és a „hírt” az ellenzéki sajtó világgá is kürtöli –, hogy gazdasági katasztrófa közeleg és megbukik Orbán. Az az Orbán, akivel senki nem áll már szóba, aki elvesztette a multik, a bankok, a nemzetközi szervezetek, az EU és főleg az USA bizalmát. És persze legelsősorban a magyarországi liberális értelmiségiek és művészek bizalma veszett el benne végleg, hiszen 23746. alkalommal tépte szét a vörös vonalat, amikor nem azt tette, amit a korábban említett ágensek parancsolni akartak neki, hanem azt, ami az országnak a legjobb.

Az ellenzék realitás- és arányérzékére teljesen jellemző, hogy Márki-Zay Péter teljesen komolyan (mert humorérzéke sincs a faszinak) arra célozgatott, hogy nyilván Orbán vette rá Putyint az ukrán háborúra. Ahogy Orbán több száz, általuk megjósolt bukásának elmaradása sem ingatta meg őket a jóslási képességükre vonatkozó bizonyosságban. Az ellenzék vezetői, kiegészülve az éppen ügyeletes „fekete ruhás” Puklival és „kockás inges” Blankával – hogy kiemeljünk néhány kirívóan szánalmasat az ellenzéki kudarcok gezemicéjéből –, minden harmadik hétvégén azzal kelnek fel 12 éve, hogy na, ma, esetleg holnap megbukik az Orbán és szaladhatunk az örömhírrel az amerikai nagykövethez.

Nyilván az lesz az új miniszterelnök, aki elsőnek ér oda.

Magyarország azonban stabil demokrácia, meglepően stabil, hiszen itt a kormányok kitöltik a ciklusokat – teljesen stabil pártrendszer is lenne, ha az ellenzéki pártvezetők nem csinálnák ki a saját pártjaikat rendszeresen. Egy gazdaságilag valóban látványosan fejlődő, pénzügyileg is rendbehozott, aktív tömegtámogatással bíró kormánnyal rendelkező országban nem egyszerű „forradalmat” kirobbantani, ugyanis az államszervezet stabil, és tényleg csak egy-kétezerre tehető azon fizetett aktivisták száma, akik érdekeltek a forradalmi hangulat látszatának fenntartásában.

A magyar ellenzék már régen nem vizsgálható a józan ész szemszögéből; ők nem választásokon akarnak nyerni, hanem forradalommal akarnak hatalomra jutni, hogy ne kösse őket semmiféle korábbi szabály, megállapodás, közmegegyezés, különösen a demokrácia szabályaival ne kelljen foglalkozniuk.

A következő négy év magyar kormányának egymással nagyon nehezen összeegyeztethető megoldású problémákkal kell egyszerre megküzdenie. A geopolitikai újrarendeződés mellett olyan társadalmi változások zajlanak Nyugat-Európában, amelyekről tudomást sem akarnak venni az ottani társadalmak elitjei. Háború talán nem lesz, de minél több az ideológiailag voluntarista kormányzat Európában, annál kisebb ez a remény. Az ellenzék a „jóemberkedést” állami szintre akarja emelni, hogy ideológiai célok érdekében hozasson felfoghatatlan nagyságú áldozatokat a magyar emberekkel.

Márki-Zay Péter világosan megmondta: a háború árát az emberek fizetik meg, nem a gombák, és ő mindent meg is tenne azért, hogy legyen háború. Még az ellenzék emblematikus figurája, „főpapja”, az állítólag istenhívő és keresztény Iványi Gábor is a háború felé irányuló lépéseket követel, fegyverszállításokat minimum.

Ha leáll a magyar energiabehozatal Oroszországból, akkor mi is és Európa jelentős része is napokon belül az ötvenes években lesz. Talán a tömegközlekedés és a vasúti teherszállítás fenntartható marad, de az egész rendszert újra kell szervezni. Ha minimumon akarjuk legalább üzemeltetni a gazdaságot és fenn akarjuk tartani az áramszolgáltatást, akkor a magánautózást elfelejthetjük és a lakosság is kénytelen lesz lekapcsolni az elektromos eszközeinek a jelentős részét. Venni sem tudunk – egyébként nagyon drágán – áramot, mert másoknak sem lesz. Ha nem veszünk az oroszoktól a továbbiakban energiahordozókat és gázt, azzal ráadásul semmilyen módon nem nehezítjük meg a dolgukat. Ráadásul elveszítjük annak a lehetőségét, hogy az oroszok betartsák azt a számunkra előnyös szerződést, amit velük kötöttünk, hiszen akkor mi szegjük meg azt.

Az ellenzék úgy viselkedik, mintha erkölcstelen lenne előnyösebb szerződést kötni az oroszokkal, mint amilyet a németeknek vagy másoknak sikerül. A mai világ annyira összetett, hogy a háborúban álló Ukrajna még működő ipara a nyugati területeken olyan orosz gázt használ, amit tőlünk vesznek meg, az oroszok tudtával természetesen.

Sem az oroszoknak, sem az ukránoknak nem érdeke ennek az ügyletnek a megakasztása, mert egyiküknek sem érdeke az ukrán GDP további csökkentése. Az oroszok a lehető legkevesebbet akarják költeni a győzelmük után eljövendő ukrán protektorátus működtetésére, ahhoz pedig működő nyugat-ukrajnai üzemek kellenek. Ha pedig az ukrán ipar maradéka is leáll, akkor még többen menekülnek el az országból és még kevésbé hatékonyan lehet fenntartani az ukrán állam működését. Minden szereplő az ellentétes érdekek összeegyeztetésével küzd – a legkudarcosabb, illetve más szempontból a legsikeresebb ebben persze a mi ellenzékünk, amely az ideológiai érdekeit, az Orbán-gyűlöletét, a nyugati gazdáinak parancsait meg sem próbálja összemérni a magyar nemzeti érdekekkel.

Az ellenzék a háborús propagandájával azonnal feladta a magyar átlagemberek érdekeit és a nemzeti érdekeket. Egyértelművé téve, hogy a békét is eladnák, ha kapnak egy jó ajánlatot.

Nyomorral és vérrel fizethetünk azért, ha az ellenzék megnyeri ezt a választást. Annyi nyomorral és vérrel, mint amennyit a második világháborúért fizettünk annak idején. Azt sem mi csináltuk, és mégis mindenki úgy tesz azóta is, mintha a mi bűnünk, a magyarok bűne lenne egyedül. Ez nem egy megnyerhető háború.

Ne adjuk már olyanok kezébe a kormányrudat, akik a legnagyobb pacifizmusból néhány óra alatt eljutottak egy számunkra értelmetlen háború támogatásáig.