Gyűlölnek bennünket, mert gyűlöletnek nevezzük a gyűlöletüket

Szeretethiány kétféle lehet: szeretethiányos az is, aki senkit nem szeret, mert annak úgyis az lesz a vége, hogy őt se szereti már senki majd. Furcsa őrület uralkodott el a világon: a legnagyobb gyűlölködők követelnek maguknak feltétlen szeretetet. Azok, akik „mindenkit” szeretnek, és soha nem tettek még személyes jót egyetlen emberrel sem, csak megkövetelték ezt a nagy „szeretést” másoktól. Akik szerint az anyának gyermekében a környezetszennyezőt kellene meglátnia, fiában az elnyomót, lányában pedig a szánalmas ciszheterót.

Mert szerintük (ezek szerint) szeretetnek kellene neveznünk azt az érzést, amit a nácik és a nyilasok éreznek a zsidók iránt, a cigányok iránt, a melegek iránt vagy a hidegek iránt. Mert az oroszlán szereti az antilopot, a róka a tyúkot, a fradista az Újpest-drukkert és mindketten a lovasrendőröket. Az elvált férj a feleségét, a feleség az új asszonyt – ez utóbbit akkor sem (illetve igen), ha történetesen ő pattant meg eredetileg a postással.

Szeretnünk kellene mindenkit, aki más, mint mi, mást gondol, mint mi, mást érez, mint mi, aki mást hisz, mint mi, csak a magunkhoz hasonlót kellene rühellnünk, mert az olyan átlátszó, kirekesztő érzés. Szeretni kellemes érzés, alapvetően nem fogyasztja az ember energiáját, hanem növeli. Ha a megfelelő embertársunkat szeretjük, sok plusz energiához juthatunk általa. És ez sajnos fordítva is igaz: ha energiát veszítünk valakinek a „szeretésével”, akkor az nem hozzánk való, öncsalásban vagyunk, csupán szeretetnek címkézünk egy terhet.

Sajnos a „gyűlöléssel” nem pont fordítva van: ha teher valakit gyűlölni, akkor azzal általában nem a szeretetünket leplezzük, hanem csak kiokádjuk a méreg egy csekély részét, ami emészt bennünket. Általában fárasztó, önsorsrontó módon azt gyűlöljük, akiben valami olyat találunk, ami belőlünk látványosan hiányzik. A rút gyűlöli a szépet, a buta az okost, a komplikált az egyszerűt (és viszont), a tökéletlen a tökéletest, a boldogtalan a boldogot, a szomorú a vidámat, a szerencsétlen a szerencsést, de ez mind hiteken alapszik.

Ennél csak az rosszabb, amikor a magát szépnek, okosnak, boldognak, tökéletesnek és kellemes illatúnak gondoló tökéletes emberek gyűlölik a világot és benne minden élőt és holtat, mert pocsékul érzik magukat annak ellenére, hogy nagyon boldogok.

Sajnálatos módon minden tudomány vizsgálódása alól kibújik az emberi hülyeség univerzalitása, bármitől tudnak felebarátaink pocsékul lenni, minden olyantól is, amely másokat boldoggá és elégedetté tesz.

A politika világa különösen fájdalommal teli katlanja az emberi hülyeségnek. Évtizedek óta nézzük csodálkozva és értetlenül, hogy milyen csodás tudatipar épült arra, hogy a normalitás gyűlöletére oktassa, kondicionálja a társadalmat. A gyűlölet csodásan megtalálta a maga a közönségét.

Nagy élvezettel figyelhetjük például mostanában azt a szélső-szélsőbalon zajló háborúskodást, ami a magukat transzneműnek valló személyek és a magukat feministának valló személyek között zajlik. A férfiasságukból a feministák által kigyűlölt férfiak, akik természetesen sokkal jobban tudják, milyen a nőről alkotott társadalmi konstrukció – hiszen minden nemi sztereotípia csak társadalmi erőszak, a patriarchátus következménye –, meg akarják szerezni a feminista nők összes eddig kikényszerített többletjogát a transznőknek. Ebből a normális nők szinte teljesen kimaradnak, addig, amíg a transznők meg nem jelennek a női öltözőkben és mosdókban, és nem követnek el erőszakot a méretes klitoriszukkal, de akkor már úgy tűnik, késő. Szóval a transznők gyűlölik a feministákat, a feministák gyűlölik a transznőket, a transzférfiakat meg kiröhögik a férfi öltözőben. A lényeg az, hogy a transznők és a transzférfiak ne találkozzanak egymással sehol, mert semmi jó nem sülne ki az egészből.

Minden szélsőséges mozgalom pillanatok alatt a saját különbejáratú szélsőségeseinek a foglyaivá válik, a patriarchátus elleni harc szinte pillanatok alatt vált a nemi identitások elleni harccá, amelyet ugyanolyan sikeresen vívtak meg a nők ellen, mint a férfiak ellen.

Az a lényeg kivétel nélkül minden ilyen világmegváltó eszme esetében, hogy első lépésben valakiket azonnal gyűlölni kell. A Mérce és az Azonnali nevű ultrabalos sajtótermékeken ma már állandó a sopánkodás, főleg a már majdnem győzelemre álló szélsőséges feministák részéről, hogy őket a szélsőséges transzmozgalom alapján ítélik meg. Pedig a feminizmus is pont azt csinálta, mint a többi identitászavar: először férfiasítani akarta a nőket, aztán nőiesíteni a férfiakat, de ők nem gondoltak műtéti megoldásra, csak a biológiai különbségeket akarták pszichikai eszközökkel eltörölni.

A feministák szerint egy férfi nem méltó arra, hogy nő legyen, viszont a nőknek jár az összes férfitulajdonság és minden egyéb is, ami a patriarchátusból a nőknek jó. És még mindezek elintézése után is patriarchátusnak hívják a rendszert. Amíg van egy elégedetlen nő és egy elégedett férfi, addig nem is fognak megnyugodni.

A feminizmus is olyan, mint a kommunizmus, az „ellenség” hibás a működésképtelenségéért. Az, hogy a nők sokkal boldogtalanabbak most, mint száz éve, az a férfiak hibája, akik szintén sokkal rosszabbul vannak, mint korábban. De ez utóbbi nem számít. Még nincsenek elég szarul különben sem.

Szóval a transzok gyűlölik a feministákat, ami szintén valami patriarchális összeesküvés következménye lehet, hiszen a transznők eredetileg csak férfiak voltak. A természetes igazságérzetünk azt diktálná, hogy ebben az őrületben a feministák oldalára álljunk, hiszen nekik van igazuk nyilvánvalóan. Azonban a természetes eszünk és igazságérzetünk ebben az esetben sajnos téved. Két őrület vitájában nincs jó oldal.

A nőket a férfiakkal szemben felsőbbrendű, de elnyomott csoportként meghatározó feminizmus ugyanúgy elmebaj, mint a genderideológia bármelyik másik agresszív ostobasága.

A férfi felsőbbrendűség gondolata legalább nem ideológia, hanem kocsmai vélemény. A feminizmus a nőiesség soha nem látott lepusztulásához vezetett, miközben gyakorlatilag semmit nem reflektált az elmúlt 100 év gazdasági és társadalmi változásaira, a vulgármarxista duma némi korszerűsítésén kívül. A feministák még 20 éve is jelentős hatással voltak a nyugati társadalmakra, gyakorlatilag érdemi vetélytárs nélkül erőltethették be a társadalompolitikába az agendájukat.

Azonban csak az ostoba nők kielégíthetetlen vágyálmait, az identitáspolitikát és a sértett nők bosszúvágyát tudták méregként bejuttatni a nagypolitikába, a normális nők érzéseit, vágyait, elvárásait nem.

A kapitalizmus Nyugaton nőellenesebb, mint valaha, már ha a nőt olyan emberi lénynek tekintjük, aki családban akar élni és gyermekeket akar szülni. A feminizmus kiteljesedéseként, az „emberijogizmus” társutasaként pedig az elmúlt pár évben egyeduralkodóvá váló genderideológia (amely már fura módon tartalmazza a kritikai fajelméletet és az interszekcionalitást is) tudomást sem akar venni a nőkről.

Tulajdonképpen a fehér európai nőket – különösen, ha még szaporodni is merészelnek – a világelnyomó fehér férfiak segédcsapatának tartja csupán.

Az 1968 után keletkezett összes „izmus” gyűlöletcélpontok kijelölésére szolgál kizárólag, semmi mást nem tettek hozzá az emberi gondolkodáshoz. Ebben a világban senki sem szeret senkit, csak azt követeli, hogy a világ és a többi ember iránti gyűlöletét hívják szeretetnek, és őt szeressék azért, hogy mindenkit annyira „szeret”!

(A képen a jobboldalon látható emberi lény szeretettől sugárzó arcát érdemes megfigyelni.)