Tengerre Arab!

Most, hogy Indiában ötven fok fölötti hőmérsékletet mértek, s az ezzel kapcsolatos hírekből az is kiderül: a vidéki lakosság a városokban keres menedéket – remélve, hogy a koldulás, esetleg a szemétválogatás komolyabb egzisztenciát nyújt, mint az ültetvény helyén elterpeszkedő szik – aktuális feladat lehet elgondolkodni azon, mi legyen a menekültekkel. A dolog ugyanis úgy áll, hogy az afrikai, közel-keleti jövevények – bár ezt sokan igyekeznek tagadni – elsősorban klímamenekültek. Ami azért különösen izgalmas kérdés, mert szemben a migráns-simogató nézettel, hogy ugyanis majd, ha béke lesz, akkor hazamennek, érdemes leszögezni: nem mennek. Nincs hova.

Felperzselt föld

És, hogy a felvetett állítást néhány vidáman infernális adattal is megtámogassam, elmondom, évente körülbelül tizenkétmillió hektár földet tesz mezőgazdasági termelésre alkalmatlanná a kiszáradás, mit tesz isten, éppen ott, ahonnan migránsaink érkeznek. A Közel-Kelet hátborzongató adatokkal szolgál: az iraki gabonatermesztés néhány év alatt kilencvenöt százalékkal csökkent, a datolyapálmák száma harminchárom millióról kilencmillióra zsugorodott, Szaúd-Arábiában idén már nem érdemes gabonát vetni, mert biztosan kiszárad, Jemenben a talajvíz szintje évente átlagosan hat méterrel csökken. Baromi mély kutakat kell ásni… Szíriában a polgárháború oka egyértelműen az évek óta tartó szárazság. Korábban az ország lakosságának harmada élt a mezőgazdaságból, 2006 és 2011 között azonban közel kétmillió vidéki – a lakosságnak úgy tíz százaléka − a nagyvárosokba költözött, nagyjából ugyanazt remélve, mint most indiai sorstársaik. A városlakók száma megduplázódott, amivel természetesen nem járt együtt a munkahelyek számának kétszereződése. S mivel Madách tévedett – nem az eszkimó, hanem az arab sok és a nem a fóka, hanem a datolyapálma kevés – a kétségbeejtő hiány következtében, az eszkimók – és ebben nem tévedett Madách – nekiláttak szorgosan agyonverni szomszédjaikat.

Ezt aztán elnevezték forradalomnak, esetleg polgárháborúnak, illetve egyes dialektusokban Iszlám Államnak.

Hogy el ne felejtsem: a szédítő aszály éppen a demográfiai robbanás kiterjedt explorációja idején perzselte, azaz perzseli végig a Közel-Keletet. Miközben a térség lakosságát a 19. század közepéig szinte állandóan ötvenmillió békés kecskepásztor adta, addig mára úgy háromszázötvenmillió arab próbál életben maradni gyérülő datolyapálmák alatt. Van kit agyonverni, szó se róla.

Hogy ilyen körülmények között millióknak fordul meg a fejében, hogy jobb lenne szerencsét próbálni egy másik országban, földrészen, esetleg galaxisban, azon nem lehet csodálkozni. Azon persze lehet, hogy miért hiszi azt bárki is, hogy majd visszamennek, oda ahonnan jöttek.

A Struma és a St. Louis

Na, de, ha mindezt tudjuk, továbbá azt is tudjuk, hogy ide bizony nem engedjük be őket, akkor felmerül a kérdés: hova menjen, az a pár százmillió elszikesedett arab, néger, és hamarosan még néhány százmillió hindu, aki otthon eltarthatatlanná válik. Kár, hogy a kérdésben még nem írták ki a megfelelő Longitude Prize-t, mert most megnyerném. Mondom ugyanis a megoldást. Illetve, mielőtt mondanám – hogy teljes legyen a blogunkból áradó rasszista panoráma – elöljáróban jöjjön egy kis zsidóüldözés!

A náci Németország, bármilyen hihetetlen, elég sokáig nem akarta kiirtani a zsidókat. Macerásnak tűnt, na. Ehelyett a kivándorlást forszírozták, elég hathatós instrumentumok (zsidótörvények, pogromok, és más hasonlók) segítségével. A viszonylag sikeresnek indult kivándorlás-politika azonban hamarosan zátonyra futott. A lehetséges befogadó országokban, hogy, hogy nem, egyre erősebbé lett a zsidóellenes hangulat. A jobboldali pártok minden célországban azt követelték, hogy a zsidó bevándorlást fékezze meg a kormány. Persze bevándorlás nélkül is elég erős volt akkoriban Nyugaton a rasszizmus és az antiszemitizmus, az érkezők tömege meg még rá is tett egy lapáttal. (Ki látott már ilyet?) Ennek következtében az ajtók hamarosan bezárultak, mi több becsapódtak, de úgy, hogy még az éppen úton levő hajók utasait sem engedték partra szállni. A rozoga Struma hétszázhatvankilenc zsidóval hónapokig hánykódott a tengeren, senki nem fogadta be őket. Végül a Boszporuszban elsüllyedt, s a katasztrófát egyetlen ember élte túl… A St. Louis nevű hajó zsidó menekültjeit 1939 májusában nem engedték partra sem Kubában, sem Amerikában, sem egy amerikai milliomos által felajánlott Karib tengeri szigetecskén. A hajót tehát visszaküldték Európába…

Nem folytatom, mert még a végén azt gondolná valaki, hogy én itt valami olcsó párhuzamot akarok felállítani az akkor és a most között. Pedig nem az a lényeg, hogy a hamarosan bekövetkező európai jobboldali fordulat együtt fog járni a megtelt tábla kiakasztásával –, ha ugyanis így folytatjuk, akkor hamarosan egy európaira két bevándorló jut, lehet gondolkodni, hová teszi az ember az ágyakat a lakásában (illetve a szobában, mert a többi szobában is lesz egy-két bombaövvel pepecselő arab família) –, hanem maga a hajózás.

Vegyük észre: a menekültválság megoldása itt úszkál az orrunk előtt!

Hajózni muszáj!

Majd egy évvel ezelőtt vetette föl Jason Buzi, egy amerikai ingatlanmilliomos, hogy alakítsunk államot a menekülteknek. Jó befektetésnek tűnik. Már úgy értem, neki. Annak idején még nyilatkozott is, hogy ő bizony venne egy megfelelő szigetet a migránsoknak. Aztán a dologból nem lett semmi. Elég nehéz akkora szigetet találni, ahol elférne néhány százmillió ember úgy, hogy rövid időn belül ne kezdené agyonverni egymást.

De – és most jön a lényeg – nem is kell találni. Építeni kell! Nem egyet, hanem annyit, amennyire szükség van. Évek, talán évtizedek óta izgatja az ilyesmire fogékony, extraperverz tervezők fantáziáját az úszó városok, mesterséges szigetek létrehozásának ötlete. Szinte hetente születik egy új tanulmányterv arról, hogyan lehet felépíteni, üzemeltetni, működtetni egy-egy ilyen vízi-várost. Eredetileg azért vált akuttá a tengeri település kérdése, mert – ugyancsak az éghajlatváltozás következtében – hamarosan sok tengerpart kerül majd víz alá. Ideje lassan hozzászoknia az emberiségnek a vizes élőhelyekhez.

Viszont a migráció most lehetőséget adna egy nagy volumenű pilot-projekt elindítására. Építünk tehát pár ezer változatos úszó várost. A jelentkezők válogathatnának, az ultra liberális berendezkedésű és a mélyen fundamentalista szigetek között, beköltözhetnek a hytech városba, vagy abba, ami gyakorlatilag egy homokdűne, pár datolyapálmával, választhatnak a feudális monarchia és a kommunista diktatúra között – szóval minden úgy lenne, mint a Közel-Keleten, kinek-kinek tetszése szerint.

A finanszírozás sem tűnik megoldhatatlannak: Civilizációnk modern bankrendszere bármit hajlandó pénzelni, ami elég aljasnak tűnik ahhoz, hogy tetemes hasznot hozzon. Ha a szigetre költözők nem pusztán maguk felelnek új otthonukkal együtt járó adósságukért, de a sziget, mint afféle autonóm terület, önálló állam, egységesen is felel az adósságért, akkor szinte a végtelenségig pörgetheti a bankrendszer az adósságspirált. Ezt meg, ugye szereti. Ráadásul nem is csak pénz érkezne a világgazdaságba – a kamatok révén – hanem maga a gazdaság is fölpörögne. Hiszen, milyen gigászi beruházást, mennyi munkahelyet, micsoda anyagigényt, mekkora technikai invesztíciót jelentene az efféle úszó városok felépítése… És ezt meg a gazdaság szereti.

Csak arra kell vigyázni, hogy mi építsünk, és ők adósodjanak el. De ez megy rutinból…

Ugyanakkor a beköltözők sem járnának rosszul. Az úszó városok tervezői üdítő ötletekkel vannak tele. Szerintük egy ilyen város, oda ladikál, ahol éppen jó idő van. Ott köt ki, ahol lakói a legjobban tudják kamatoztatni adottságaikat. Ha kell, felépítik Németországot, alkalmasint kibányásszák a kamcsatkai ásványkincseket, összeraknak egy nagyobbacska vízerőművet Kínában, a konzervatívabb szigetek lakói esetleg kecskét őriznek a Balkánon, vagy lemészárolják a nemzet ellenségeit valamelyik afrikai diktatúrában…

Persze tény, hogy egy ilyen kezdeményezés emberkísérlet a javából. De hát, hadd tegyem hozzá némi cinizmussal, mi nem az? Ha beválik, vitathatatlanul jó lesz a tenger arabjainak, mi több, olyasmit tanulhatunk tőlük, ami hosszabb távon nekünk is hasznunkra válik. Tehát nekünk még jobb lesz. Hozzá kell tennem, zárójelben, hogy ez sokkal realistább terv – mármint az, hogy Ahmed megtanul vízen járni –, mint az, hogy megszeret bennünket és jó állampolgára lesz egy európai demokráciának… Ha meg nem válik be, akkor is nyitva marad a kérdés, hogy vajon mi a jobb: megsülni a sivatagban, vagy megfulladni a tengeren?

És a végén, hogy el ne felejtsem elvarrni az elvarratlan szálakat, elmesélem, mi lett a St. Louis nevű hajó bolyongó zsidóival. Nos, miután visszaküldték őket Németországba, a nácik csalódottan leállították a kivándorlási programot, és a más milliókkal együtt a karibi vizeket megjárt zsidókat is különböző koncentrációs táborokba küldték. Itt aztán idővel elgázosították, halálra dolgoztatták, illetve agyonverték őket. A St. Louis utasai közül senki sem élte túl a vészkorszakot.

Na, ugye, hogy hajózni muszáj! Navigare necesse est!