Buta és boldogtalan ember írói tehetséggel

Az ember részképesség gyűjteménye, amelyek sajnálatos módon nem mindig gyakorolnak pozitív hatást egymásra. A liberális fertő időről időre kibocsájt magából olyan magyarországi születésű embereket, akik mérhetetlenül rosszul érzik magukat itt. Meg bárhol, de miután itt nálunk lettek boldogtalanok, ránk haragszanak mérhetetlenül.

A jelenség ismert, sajnos gyakori is, van megélhetési verziója is, sőt inkább az van, a hülye nyugatiak imádják a száműzött művészeket. A depressziós, világfájdalomba burkolózó tollforgató kétségtelenül jól ír általában, de nem mindig, és ha van tehetsége, azt is mindig a nemzet és a magyarok, az ország, a nép lelkes gyalázására képes csak használni.

Most a Krasznahorkai nevű ember adta elő ezt a műsorszámot, aki állítólag évtizedes Nobel-díj várományos. Figyelembe véve, hogy mennyi rengeteg boldogtalan művész lappan és harsog a nyugati civilizációban, ez az esély felettébb csekély. De ha már megírta az ember haverja valamelyik újságban, mert Nobel esélyesnek hírleni is jobb, mint jelentéktelennek lenni, akkor a művész bele is éli magát. És az ilyen mindjárt úgy érzi, hogy a rohadt fasiszták miatt nem kapta, kapja meg. És nem is fogja.

És csak szenved és szenved és jobb esetben ír, rosszabb esetben nyilatkozik. A véleménye pontosan az, ami a baloldali értelmiség minden képviselőjének, ahogy a személyes tragédiája is, ez a rohadt ország nem érdemli meg őket.

A normális magyar ember rugalmas lélek, hamar elfelejti, hogy mekkora paréjok nőnek a pöcegödör mellett. Ezért amikor a 444 vagy valamelyik testvérlapja szemlézi a művész megélhetési gyalázkodást, akkor rácsodálkozunk, ennek meg mi a fene baja van?

A jóindulat, a jóhiszeműség, a kedvesség teljes hiánya, a monomániává silányuló élettapasztalat jellemzi ezeket az egyedeket, és az a remény, hogy a mondataik hátha fájnak valakinek. Lelki testvéreik pont ugyanazt érzik, mint ők, azoknak se újdonság, ez a körbejáró mondókájuk, egymás tekintetében keresik ugyanannak a reménytelenségnek a szikráit.

Annak idején sokat elmélkedtünk azon, hogy vajon az írók-költők céhének valóban értékes tagjai a saját korukban mekkora hatással voltak a közre és nem csak a hálás irodalomelméletből élő utókor helyezte őket piedesztálra? Attól, hogy tehetséges vagy esetleg és be is teljesíted azt, távolról sem biztos, hogy azt bárki is észreveszi. A magyar haladó irodalom nagyjai abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy van egy kicsiny, de gazdag közegük, amely a globális hálózat tagja és nagy embert tud csinálni bárkiből, aki elfogadhatóan ír, vagy a megfelelő rokonsággal rendelkezik és persze ideológiailag eléggé képzett.

De ma mégis az influenszerekre kattintanak az emberek, és a nagy írók dedikálásain ugyanazok az arcok szidják a kultúrpolitikát. És a nagyságra vágyó átlagember legnagyobb tragédiája az, hogy az átlagemberek rá sem hederítenek. A pénz ezt nem pótolja, a világvárosi közeg sem, hiszen minden nagy író tudja, hogy a többi nagy író kókler, ahogy a rajongóit is lenézi. Nem ezeknek az elismerését akarja, igazából nem is tudja kinek a dicséretére vágyik, mert mindenkit lenéz és így senkinek a lábához sem kucorodhat oda elismerést remélve.

A kortárs irodalom jelentős része eleve szükségszerűen lényegtelen, különösen hogy egy irodalom nélküli világ felé haladunk, hiszen amikor minden művészetté és önkifejezéssé válik, akkor végül semmi sem lesz az.

Az a javaslatom, hogy ne törődjünk ezekkel az emberekkel, nincs velük közös ügyünk, bánatunk és örömünk. Csak azt mutatják meg, hogy miként nem szabad élni és mit nem szabad érezni. Magyarország egy jó hely, ha eleszi innen őket a fene, akkor meg még jobb lesz.

Igen, a vezető képen a Demokratikus Charta 1992. szeptember 24-i tüntetésére készített járdafestés látható a Kossuth téren. Permanens rettegés.