Adószociológia, avagy egy adónem is lehet szexi

Bármennyire különösnek is tűnik, az adófizetés alapjában véve nem csak egy kényszer, hanem egy emberi viselkedési stratégia is. Az adó megfizetésével közvetlenül nyugalmat vásárolunk, azt az örömteli érzést, persze csak az adóellenőrök látogatásáig, hogy rendben vagyunk az állammal, akik aztán persze megmutatják nekünk, hogy mégse (haha).

Akinek volt szerencséje adóznia szocialista kormányok idején, az tudja, simán lehetett olyan helyzetbe kerülni, hogy az ember a józan értelem brutális bántalmazása nélkül (vagyis kreatív adózás nélkül) akár a bevételeinek a másfélszeresét is kifizethette volna adóba.

A 2010-es években történt meg először, talán a magyar történelemben is, hogy szinte biztos lehettél benne, ha teljesen betű szerint is jogkövető magatartást tanúsítasz az adózásban akkor sem halsz éhen. Korábban ez nem ment egyszerre. Csak az adó és a halál biztos, tartja a mondás, de inkább az adó, teszi hozzá a tapasztalati kiegészítés. Aztán persze jött a rohadt háború és a hülye EU.

E sorok írója bő másfél évtizeden keresztül foglalkozott rendszeresen olyan emberekkel, a kilencvenes évek végétől a tízes évek elejéig, akik válságövezetekben éltek, és a rendszerváltástól két évtizeden keresztül folyamatosan munkanélküliek voltak és mindenféle formaságok nélkül dolgoztak vagy vállalkoztak a túlélés érdekében. Több száz ilyen, megszűnt iparvárosban vagy haldokló kistelepülésen élő ember túlélési stratégiáját volt módom megismerni. Ezek az emberek nem haltak éhen, sőt sokszor a klasszikus városi szegényeknél lényegesen jobban éltek, persze a budapesti muciológus felsőközéposztály illúziói szerint mélyszegénységben. Csakhogy ők dolgoztak, volt olyan közöttük, aki tíznél több különböző apróbb tevékenységből élt meg, amelyek némelyike szezonális, némelyik eseti volt. Ez a paraszti életforma tapasztalatain alapuló tevékenység volt általában, disznót tartott és vágott és dolgozott fel másoknak, gyógynövényeket gyűjtött, piros paprikát termesztett és dolgozott fel, eljárt másokhoz alkalomszerűen dolgozni napszámosként, másutt használta a régi szakmáit és készségeit.

Nincs olyan adórendszer, ami követni akarna és tudna egy ilyen életmódot. Az élet volt előbb, minden bonyolultságával és egyediségével, nem az adórendszer.

A kata azért volt jó adónem, mert minimális, viszont rengeteg esetben reális adóteher mellett, nagyon csekély adminisztrációs készségeket igényelve emelte be a fehér gazdaságba ezeknek a túlélési technikáknak egy részét. A vidéki Magyarországon még a középosztály közepéhez tartozó vállalkozók sem tudtak visszaélni ezzel, mert nem irreálisan nagy jövedelmeket realizáltak vele, hanem végre normálisan macera nélkül meg tudtak élni. Budapesten ez inkább az alsóközéposztályra volt jellemző, de még itt is sok valódi fizikai, technikai munkát végző ember számára jelentett ez az adónem jelentős életszínvonal-emelkedést. Ahogy számtalan szellemi szabadfoglalkozású ember számára is biztosított egy addig nem elérhető rugalmasságot. A kata rengeteg embert húzott be a foglalkoztatásba, szociológiai értelemben teremtett meg olyan helyzeteket, amelyben kigazdálkodható költségekkel lehetett lereagálni a pillanatnyi helyzeteket.

Több százezer család került gazdaságilag jobb helyzetbe, ha munkajogi értelemben nem is, de társadalmi szempontjából sok ember munkaerőpiaci értékességét adta vissza. Arról nem is beszélve, hogy a katával való jogszerű élés sok kis- és középvállalkozást tett piacképessé.

A baj az volt, hogy a multik, a nagyvállalatok is meglátták benne a lehetőséget, vagyis és továbbá azok az ügyeskedők is, akiknek az adóelkerülés a főfoglalkozásuk. Számtalan olyan ember katázott, aki egy munkaviszony keretein belül sem élt volna rosszabbul. Ez szociológia, a normális átlagos ember vágyai között egy bizonyos elkölthető pénzmennyiség birtoklása után sem jelennek meg extra igények, nem gazdagodni akar, hanem egyensúlyban akar lenni, többre becsüli a nyugalmat.

Viszont sok olyan is van, aki akkor sem akar adót fizetni, amikor tudna.

Az persze, a katás jogviszonnyal járó bizonytalanság, hogy nem munkaviszony, illetve a nyugdíjbiztosítási következmények milyen módon kezelhetők, az egy másik kérdés. De az elmúlt tíz évben egyre jobban zakatoló magyar gazdaságban, ahol a munkaerőhiány volt a fő kérdés, ezek nem igazán számítottak.

A kata egyedüli adónemként volt korábbi formájában alkalmas arra, hogy az élethelyzetek, gazdasági viszonyok és képességek végtelen változatosságát kezelje az átlagemberek világában, akik sem olyan anyagi erővel, sem olyan kulturális tőkével nem rendelkeznek, aminek köszönhetően a jég hátán is meg tudnak élni.

Valljuk meg őszintén, manapság a jogkövető magatartást egyre nehezebb beilleszteni a normális és átlagos élethelyzetű ember mindennapjaiba, túl sok a szabály, adózni nem egyszerű.

Nehogy már mindenkinek könyvelőre is szüksége legyen a túléléshez.

Az adószociológia alapja egyébként lehetne az a felismerés, ami egyébként megvan a Fidesznek, a közmunkával csodásan alkalmazta is, hogy sok ember nem igazán „munkarőpiacképes” pénzforgalmilag a lakhelye és/vagy a képességei miatt, de tud és akar is dolgozni, csak az adózás már nem igazán fér bele a dologba.

Bizonyos munkákkal (társadalmi hasznosságtól függetlenül) nem lehet „megtermelni” a nyugdíjjogosultságot, ezt el kellene fogadni. És általában is a magyar kkv-szektor (nem csak termelő cégeknél, hanem a szolgáltatásban és mindenütt is) pezsgésében az elmúlt években szerintem elég komoly szerepet játszott a kata.

A dolog másik része persze az, hogy azokat a nagy cégeket kellene üldözni, akik rabszolgatartási eszközként használták a katát. Annak is meg kell élni valahogy, akinek nincs pénze adóra. Sok ilyen ember van. Úgy látszik túl szép volt ez a kata dolog ahhoz, hogy sokáig igaz legyen. Az adószedési probléma most meg van oldva, de mi lesz a szociológiaival? Felhívnám a döntéshozók figyelmét, hogy nem csak olyan szociológusok vannak, akik a szexuális perverziókkal és az emberi jogok végtelen kiterjesztésével foglalkoznak, hanem olyanok is, akik a valódi emberek konkrét élethelyzeteit is képesek megvizsgálni és értelmezni.

Attól tartok a tipikus katás nem az adóelkerülő és nem a kihasznált biciklisfutár, hanem két-háromszázezer olyan ember, aki a katának köszönhetően először élt jól a rendszerváltás óta.

És mindig egy olyan kisebbség miatt kell szigorítani, akinek egyébként mindegy lenne.

Változtatni kellett, még a csapásirány is vitaképes, de a néhány ezres-tízezres (és ebből jó pár van ebben a körben) létszámú speciális élethelyzeti-munkaerőpiaci csoportok megvédése még megér egy két gondolkodási kört szerintem. Ráadásul a Katának még a neve is jó, vonzó, jó alakú nőnek képzeljük.