75 évnyi csodás béke tanulságai, avagy sokadik találkozásunk a csodás Németországgal

Kevés viccesebb van annál, hogy Németország ma olyan, mintha az NDK annektálta, okkupálta volna az NSZK-t és nem fordítva. Egy különbség azért van, az NDK-s átlagnémet jobban szerette magában a németet, mint a nyugati verzió. Merkel mami is jobban hasonlít Honeckerre, mint szeretné.

A rohadt életbe, a nácikokat kellett volna támogatni a Szovjetunió helyett a II. világháborúban, mondja magában az az amerikai, aki érti az országa külpolitikáját. (Az a kettő.). A Führernek is voltak jó tulajdonságai, például biztos nem engedett volna egy olyan rasszista államot létrejönni, mint Izrael. Ha a németek nyernek, akkor most valahol Moszkvánál húzódik a német-orosz határ és az amerikai nagyvállalatok földbirtokai is méretesebbek lennének „Ukrajnában”. És persze Ukrajna sem egy ország lenne, hanem egy történelmi név egy régi térképen. Istenem, ha tudtuk volna, hogy ott ennyi olaj, meg földgáz van, akkor nem a kiszikkadt Németországot foglaljuk el, hanem Oroszországot, és oda telepítjük a szorgalmas németeket, akik parasztként egyébként rohadt fertilisek is tudtak lenni, nem úgy, mint városi drogosként.  

De a régi térképeket, földgömböket mind el kell égetni egyébként, mert sérti a győztesek érzékenységét, hogy a veszteseknek korábban saját országuk volt. Istenem, soha nem lettem volna kommunista, ha tudtam volna, hogy a liberalizmus ennyire sikeres lesz egyszer. (Mondja magában a magyar ellenzéki, aki éppen gazdát keres magának.)

Mint tudjuk, kb. 75 éve ért véget a II. világháború, amit a demokráciák, meg a világtörténelem egyik legnagyobb hóhéra, Joszif Visszarionovics Sztálin (Dzsugasvili) generalisszimusz, nagyorosz grúz államférfi nyert meg. Mert a világtörténelem logikus és igazságos.

Az a háború, amelyik úgy kezdődött, hogy a Szovjetunió és Németország megtámadta minden szomszédját. Valahogy csak a németek ügyeit szoktuk felidézni, pedig nem lényegtelen a békeszerető kommunista proletárállam tevékenysége sem. Lengyelország, Finnország, Románia, Lettország, Észtország, Litvánia, Japán, remélem nem hagytam ki egyetlen országot sem, amelyet megtámadott, területátadásra kényszerített, elfoglalt. És ahol tömegmészárlásokat hajtott végre. 

Emlékeztetnék mindenkit, hogy a németek a háború első fél évében több, mint 2 és fél millió foglyot ejtettek és további másfél milliós véres veszteséget okoztak a Vörös Hadseregnek. A békére készülődő Vörös Hadsereg ennek ellenére harcképes maradt, nem csak a frontot tudta tartani, hanem Moszkvánál meg is állította a németeket. Addigra a németek már közel négyszáz „orosz” hadosztályt azonosítottak. Ezekből következően tényleg ostobaság azt állítani, hogy a Szovjetunió háborúra készült volna. A békére készült. 

A kérdés az, hogy mit tanulhatunk a legnagyobb háború győzteseinek és veszteseinek sorsából?

A kedvenc tanulságom az, hogy a háború után 20-25 évvel a német munkás már megint jobban élt, mint a francia és az angol, az oroszról nem is beszélve. A német átlag persze az amerikai átlagot nem érte el, de az NSZK-ban az a mélyszegénység ismeretlen volt már a hatvanas években is, amelyben az USA legjobb éveiben is állampolgárainak tízmilliói éltek. Azt sem kellene elfelejtenünk, hogy minden bajunk ellenére a hatvanas évek végére a magyar átlagember ugyanúgy az emberiség felső 20 százalékához tartozott életszínvonal szempontjából, ahogy most is. Különösen, ha az oktatási és az egészségügyi rendszert, valamint az általános létbiztonságot is figyelembe vesszük.

Európát az elmúlt 100 évben két világháború sem tudta elpusztítani, a kommunizmus sem, a nácizmus sem, még mindig itt a legjobb átlagos középosztálybelinek lenni. Sőt, igazi középosztály tulajdonképpen csak itt van a földön, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland sokkal inkább a szerencsés fekvésének, mint csodálatos integráló kultúrájának köszönheti a jólétét. 

Németország nem nyerte meg egyik nagy háborúját sem, de a békét sem fogja tartósan uralni, annak ellenére, hogy a kommunizmus európai kísérletének bukása után ennek meg volt a reális esélye.

A németek azonban ugyanúgy és egyre inkább ugyanúgy intézik európai hegemóniájukat békében is, mint a háborúikat: arrogánsan, nagyképűen és a reális erőviszonyokat teljesen figyelmen kívül hagyva. 

Miközben Oroszország az Ukrajna feletti befolyásának maradékáért küzd, Németország nem volt képes magához édeskedni a közép-európai régiót, hiába az oroszok voltak az utolsó igazi agresszorok a térségben, egyre többen jönnek rá, hogy mi is volt mindig a baj a németekkel. Az, hogy a humorérzék hiánya egyre inkább az életöröm hiányával párosul, a németeknek senkivel sem sikerült még megszerettetniük magukat. Az elmúlt 75 évben sem. 

Közép-Európa 1990 utáni ösztönös germanofíliája elmúlóban van, Lengyelország, Csehország, Magyarország, Szlovákia valahogy nem akarja Németországhoz kötni a sorsát. És erre milliónyi történelmi oka van. A lengyelek még nálunk is többet tudnának mesélni. Nem mellesleg a szerbeket és a horvátokat is megszállták a németek, olaszból is megöltek több százezret.

Se az oroszok, se a németek nem elég erősek az európai uralomhoz, sok évszázad óta először lehet közöttük egyensúlyozni végre. Ennek egyetlen feltétele, hogy értékén kezeljük mindkettőt. Amerika messze van, Európa lesz a legkisebb problémája, ha Kína még erősödik kicsit. 

Ha voltak is szörnyűséges diktatúrák Közép-Európában az elmúlt 100 évben, azok mindegyikét külső hatalmak erőszakolták rá az adott népre, import ideológiákra alapozva. Közép-Európa „legdurvább” ideológiája, amelyet tartósan magáévá tett, a nemzetállam gondolata, amely persze szintén nyugat európai csinálmány. 

Egy biztos, igazi, embertelen, aljas, tömeggyilkos diktatúrák csak akkor lesznek itt, ha hagyjuk, hogy a keletiek vagy a nyugatiak idejöjjenek.

A helyzet annyira súlyos, hogy most úgy tűnik még az oroszoknak és a kínaiaknak is több eszük van a németeknél, ők legalább megpróbálnak kedvesek lenni (úgy tenni), ellentétben a német irányítás alatt senyvedő EU-val, amely agresszív, nagyképű bunkók gyülekezetének tűnik leginkább.

Tulajdonképpen 75 évvel az utolsó háború után ugyanattól kell félnünk, mint akkor, hogy a hülye németek elintéznek nekünk valami jó kis idegen megszállást. Megint ocsmány vérgőzös csürhe jön, annyival rosszabb, mint 75 éve, hogy még a végén az oroszokat is megkedveljük. 

Ennyit a németekről.