A pszichiátriai beteg gyilkos és a dílere

Nem védjük meg magunkat. Nem védünk meg senkit már. Nincs olyan gazember, elmebeteg, agresszív dühöngő, akit ne védenének meg az emberi jogok.

Most egy hat és fél éves kislány halt kínhalált, mert senki nem vállalja a felelősséget, hogy kimondja: Vannak embernek kinéző olyan lények, akik nem valók közénk, és nem feltétlenül csak a gyilkos az. Vegyük észre már, a későbbi elkövetőnek csak a jogai számítottak addig, amíg nem ölt meg egy gyereket. Ha a józan ész is számított volna, akkor az a kislány ma is élne.

Ismeretlen összetételű, szintetikus drogokat áruló véglények császkálnak szabadon, hasonlóan azokhoz a fogyasztókhoz, akik az utcákon őrjöngenek, betépve száguldoznak az utcákon, és mindegyiknek csak jogai vannak, amíg meg nem sérül, meg nem hal valaki. És mindig akad egy olyan díler, aki egy fogyatékos, nyilvánvalóan beteg kamasznak is hajlandó eladni drogot.

A fogyatékosság, a pszichiátriai betegség persze nem mentség, mert akkor előre adunk felmentést, de a közösség felelőssége, a társadalom felelőssége mindenképpen nagyobb, mint egy belátóképessége teljes birtokában lévő ember esetében.

Sem egyedül, sem közösségként nem védhetjük meg magunkat, mert minden a józan észből következő megelőző intézkedés kirekesztés, jogsértés és mindig felbukkan egy mocsok „jogvédő”, aki elintézi, hogy jogsértő legyen annak tartani valakit ami, például szexuális szadista elmebetegnek,  közveszélyes drogos dühöngőnek.

A normalitás elveszítette a jogait. Újra és újra ezt tapasztaljuk.

Ma semmilyen devianciának nincs igazán következménye, jelen esetben egy állatkínzóról, egy drogos pszichopatáról beszélünk, aki a szűkebb környezete szerint is beszámíthatatlan volt már régóta. Pszichiátriai kezelés alatt állt. De a jogai erősebbek voltak minden józan számításnál. Mert drogozni ugyebár szabad. Ebből következőleg beleőrülni, még jobban beleőrülni a szerhasználatba sem büntetendő, a valódi kényszergyógykezelés is fasiszta dolog. Csak az elfogadható, hogy a közösség fizeti a drogos orvosi számláit és viseli dühöngésének kockázatait. Mi nem menekülhetünk el előle. El kell viselnünk az ilyeneket. Mert ők betegek.

Aki ismeri a szakmát, az pontosan tudja, hogy a kétséges elmeállapotú emberek jó része a betegsége mellett arra azért képes, hogy a lehető leghatékonyabban használja ki a jóléti rendszer diszfunkcióit, mások segítőkészségét, a rokonai, a szülei szeretetét. Ellátni magát képtelen, de cigije, drogja valahogy mindig van. Arra is van elég ereje, hogy a valódi betegek, rászorulók elől happolja el az erőforrásokat.

Jelen esetben a hírek szerint egy pszichiátriai kamasz beteg szüleire testálták azt a felelősséget, hogy kezeljék a gyermekük problémáit. Nyilván van felelősségük, de a lehetetlenre vállalkoztak. Az pedig egyértelmű, hogy egy átlagos drogost normál eszközökkel nem lehet távol tartani a szertől. Hát még egy olyasvalakit, aki egyébként is pszichiátriai beteg.

Egy pszichiáter sem tudja megjósolni, hogy egy napi szinten drogozó, szétesett személyiségű elmebeteg egy sokadik típusú új szintetikus drogra hogyan fog reagálni.

A totális abszurditás, hogy a valószínűleg milliós tételszámú még ismeretlen pszichotróp anyagok listáját töltögetjük, ahelyett, hogy a gyártókat és a kereskedőket örökre, a fogyasztókat meg egy-két kemény évre lecsuknánk.

Mert egyszerűen ez nem mehet így tovább.

Megnézném, hogy tér vissza a józan belátása a napi droghoz és számítógépes játékhoz szokott kis rohadékoknak az átnevelőtáborban, ahol öt kilométer futással és egy óra reggeli tornával kezdődik minden nap. Ahol egy évig egy szabad perce sincs. De bocs, nekik jogaik vannak. A kötelesség, a terhelés, a testi egészség, a napirend olyan fasiszta dolgok.

Az átlag drogosnak vissza lehet növeszteni a szabad akaratát, ha  időben megdolgoztatják, és megtanulja, hogy minden adagnak nagyon-nagyon csúnya következményei vannak. Egy mentális betegnek azonban a legocsmányabb bűn drogot adni, mindennek az alja.

Az az elgondolás, hogy egy társadalomban nem csak a családoknak és szomszédoknak, hanem állami szinten is figyelnie kell a tagjaira, nem ördögtől való. De ki kell már mondanunk végre, hogy a kötelességek betartása, a szabályok követése minden szabadság feltétele.

A társadalom a normakövetőké és nem a deviánsoké.

És aki nem javul meg, aki nem alkalmazkodik, annak nincs köztünk helye. Nem csak büntetésnek kell lennie, hanem megelőzésnek is, és bizony sok fájdalmat és szenvedést megspórolnánk, ha már a kis bűnök elkövetői is tanulságos büntetést kapnának, különösen a dílerek. Akik pedig pszichiátriai betegek és „kezelhetetlenek”, talán orvosi értelemben is azok, kapjanak megfelelő felügyeletet. Ez tipikus állami feladat, mert erre egy család, egy jól működő család sem képes.

Itt az ideje, hogy öntörvényű felebarátainknak visszaadjuk a szabad akaratukat, hogy a megjavulás útjára léphessenek. Addig azonban be kell érnünk azzal a 10-12 évvel, amit az ilyen gyilkosok kapni szoktak. Jelen esetben meg valószínűleg egy büntethetőséget kizáró okkal és kényszergyógykezeléssel. És a dílere mennyit kap majd?