Tudományos szabadság, tudományos rabság

A Mérce hasábjain így veszi védelmébe az Akadémia kutatóintézeteinek korlátlan szabadságát Tóth Szilárd János: „a tudományban nincs demokrácia. Pont. Nem a demokratikus elv mentén osztanak doktori fokozatokat, akadémiai státust, díjakat és így tovább. Nem a demokratikus elv mentén ítélik meg a tudományos művek minőségét. És nem a demokratikus elv mentén kell meghatározni azt sem, hogy mi számít aktuális kutatási problémának, területnek, következésképpen az sem, hogy mi legyen az Akadémia számára prioritás.”

Mindebből következik Tóth Szilárd János szerint, hogy jogtalan a kormánynak, s rajta keresztül a közvéleménynek az az igény, nagyobb rálátása legyen az Akadémián folyó munkára, illetve, hogy erősödjön a kormány által megtestesített demokratikus kontroll az intézmény fölött.

Valójában persze Tóth Szilárd János otromba csúsztatással él, amikor azt állítja, hogy a tudományban nincs demokrácia. Hogyne volna! A logikában! Na, abban nincs. A racionalitásban! Na, abban sincs. Az ezekre épülő tudományos módszerben! Na, abban sincs. De úgy általában a tudományban? Mondjuk, a tudományos közéletben, vagy pont abban, hogy mi számít aktuális kutatási témának, nos, ezekben szinte kizárólag a közvélemény kontrollja számít. Például a piacé.

És, ha a megrendelő az állam, akkor – hogy, hogy nem – éppen a kormányon keresztül megtestesülő közösségi igényé.

Soha nem tudtunk volna összerakni egy valamire való atomreaktort, ha az amerikai kormány nem önt dollármilliárdokat a Manhattan-tervbe. De csak úgy magában a piac is elég erős „demokratikus” kontrollt jelent. A gyógyszeripari kutatásokat például éppen a hatalmasra dagadt gyógyszerpiac, illetve a piacot éltető jómódú idősek igényei hajtják.

Kurrens kutatás

És, hogy a magyar akadémiai kutatások sem erre, sem arra, sem az állami megrendelések, sem a piaci elvárások felé nem mutatnak, hanem olyan baromságokkal foglalkoznak, mint a genderidiotizmus, és a melegek beilleszkedési nehézségei, az ugyancsak a tudományos világ belső demokráciájának, vagy fogalmazzunk inkább úgy, a magyar tudományos közélet kontrollvesztett voltának köszönhető.

Lássuk be ugyanis, hogy a kutató is csak esendő, hiú, ember. Imádja az elismerést, tudományos karriert épít, nemzetközi megbecsülésre ácsingózik, külföldi publikációt szeretne, annak nyomán katedrát egy hírneves egyetemen, végül valami nívós díjat, és legvégül – az álomhajó révbe ér – egy nevet óhajtana: a Kovács Lajos tétel, a Schváb Ferenc axióma, a Bürgüzdy Tamás paradigma… vagy valami hasonlót.

Mindezt persze nem adják ingyen.

Mindennek feltétele, hogy tudósunk olyan témában kutasson, publikáljon, szerepeljen a nemzetközi konferenciákon, amely témák kurrensek érdekesek, a mainstream tudományos folyam közepében hömpölyögnek. És, bizony, amióta megszállta a baloldali, neomarxista értelmiség az egyetemi világot, éppen az olyan kérdések váltak kardinálissá, amilyeneket a főárammal sodródó magyar kutatók is preferálnak. Zárójelben jegyzem meg, hogy ezek a témák éppen egybeesnek a baloldali kormányok által finanszírozott kutatásokkal, meg amúgy a multinacionális cégek által fizetett munkákkal: szexuális kisebbségek helyzete, társadalmi nem sokfélesége, migráció és befogadás…

Jé, hogy mik vannak!

Mindenhonnan a magyar kutatási témákhoz hasonló őrület szivárog. Halljuk, látjuk, olvassuk mi is, már, ha nem vagyunk restek, az üdítő kivételek után kutatva időnként tudományos, de legalább tudományos-ismeretterjesztő szakfolyóiratokat böngészgetni.

Presszió és eretnekség

A kutató is ember. Belesimul mikrokörnyezetének elvárásaiba. Olyan lesz, mint a közeg, ami körülveszi, s ha a tudományos közeg annyira emberellenesen tematizált, mint most, akkor a kutató is emberellenes témákat kutat.

Volt már ilyen.

Nálunk még nem is olyan régen a marxista-leninista történelem és társadalomszemlélet uralta a humántudományokat. Kevés szaktudós vállalkozhatott arra, hogy eltérjen a tudománypolitika elvárásaitól. Mindenütt osztályharc, meg termelőerők és termelési viszonyok köszöntek ránk.

De, aki elő tud ásni harmincas években született német szaktudományos anyagokat, ott is meglepő dolgokat talál. Akkoriban és arrafelé a rasszhigiénia volt a kényszerítő elvárás. Mindenhol fajokkal felsőbb- és alsóbbrendű jelenségekkel, elkorcsosulásokkal és genetikai tisztasággal találkozhattunk.

A minap volt 385 éve, hogy Galileo Galilei olasz csillagász visszavonta állítását, miszerint a Föld kering a Nap körül. Ő is meghajolt a vallási fundamentalizmus nyomasztó pressziója előtt, igaz, őt nem a tudományos karrier derékba törése, hanem a maga személyes máglyahalála is fenyegette.

Kár folytatni. A közvélemény uralkodó ideológiája kemény presszióval telepszik rá a kor tudományos világára és a legtöbb kutató lágyan meghajlik a nyomás alatt.

Tudományos karriert akar, nem tudományos eredményt.

Legtöbbjüknek a tudomány művelése csak szakmája, nem hivatása.

És persze az is igaz, hogy a kapitalista piacnál szigorúbb és kíméletlenebb megrendelőt még nem hozott létre az emberiség.

De azért a mai eretnekeket nem olyan elnyomás fenyegeti, mint Galileit és társait. Lehetnének kicsit eredetibbek. Lehetnének kevésbé kurrensek, lehetnének valódi emberi problémáink iránt érzékenyek. Még akkor is, ha egyébként azt csinálnak, amit akarnak.

Akkor meg különösen, ha nem a nemzetközi nagyvállalatok, hanem a magyar adófizetők finanszírozzák kutatásaikat.