Lázadó államok

Üdítő kísérletsorozatot folytat a Mandiner, amikor fontos, vagy érdekes közéleti témák kapcsán vitát generál, közöl, s moderál. A tomboló média-idiotizmus haragos szóáradatában élvezet végigolvasni a kidolgozott esszéket, vitacikkeket, korreferátumokat, még akkor is, ha némelyiknek tartalmával, másnak témájával nehéz azonosulni.

Most – ismét – Békés Márton pesszimista esszéje váltott ki vitát. A rendkívül gazdag anyagot érdemes elolvasni, a szerző azonban volt annyira udvarias, hogy egy bekezdésben is összefoglalta mondanivalója lényegét. Így most elég a konklúziót ide idézni: A kapitalizmusban „a fékentartás doktrínája elnyomja az oppozíciót, már az elmében megfojtva az alternatíva születését, ezzel akadályozva meg felszínre kerülését – ez volt Marcuse kritikájának lényege, és igaza. Későbbi, fejlettebb formájában a rendszer azonban hagyja, hogy ellenzéke megszülessen és kibontakozzon, majd miután önmaga segítette felszínre kerülni, a termelés részévé teszi. Bárhogy is legyen, egy egész világot kell megtagadni, vagy inkább lemerülni alája ahhoz, hogy a vele szembeni ellenállás ne lehessen árucikk.”

Lázadás vagy polgári felelősség?

Megjelenése óta többen is kapcsolódtak a beszélgetéshez, legutóbb Szilvay Gergely volt az, aki egyfajta voltaire-i konklúzióval fordult el a lázadás és a kapitalizmus problémájától: műveljük kertjeinket! „A valódi világ újrafelfedezése, kezünk összepiszkolása, lábunk lejárása, a haverok áthívása egy borozós estére, amikor mi főzünk. Test és lélek harmóniája, a test, megtestesültségünk hangsúlyozása egy olyan világban, ami egyre testetlenebb. Ez nem túl forradalmi, hanem inkább ellenforradalmi megoldás, ez kétségtelen.”

Szilvay Gergely, Leimeiszter Barnabás és Trombitás Kristóf szerteszaladó gondolatmenetét olvasva úgy tűnik, Békés Márton nem fogalmazott kellő precizitással, mikor Marcuse felvetését aktualizálta. Mert, hát tulajdonképpen miért, vagy mi ellen kellene lázadnia a posztmodern polgárnak ebben a mi világunkban, amely az anyagi és szellemi jólét olyan teljességét kínálja, amilyet még soha nem kínált egyetlen kor sem?

Miért kellene lázadnia annak, aki előtt nyitva áll test, lélek és tudás minden ajtaja, s pályáját csak szándéka, elszánása, s persze szerencséje, vagy szerencsétlensége alakítja?

Talán, ha fordítanánk kicsit Békés Márton eredeti felvetésén, s nem a rebellió, hanem inkább az aktivitás, a közéleti helytállás oldaláról néznénk, a problémát, más eredményre jutnánk. Ha úgy tennénk föl a kérdést, hogy tudjuk-e a magunk szája íze, a saját elképzeléseink szerint alakítani a jövőt, akkor talán lenne válaszunk a Békés kérdésére. A lázadás ugyanis csak akkor indokolt, ha a rendszer nemcsak, hogy üzletmenetébe integrálja a lázadó indulatot, de ezzel együtt ki is zárja a változtatás lehetőségét.

Hogy errefelé haladunk, az kétségtelen. Én mégis úgy hiszem, létezik olyan narratíva, amelyben a döntéshozatalhoz való polgári hozzáférés korántsem esélytelen. A világkapitalizmus ugyanis nem olyan tömbszerű, monolit valami, mint aminek Békés felvetése – meg a vitához azóta hozzászólt gondolkodók elképzelései – mutatják.

Osztályok és változások

Ha az egyszerűség kedvéért az osztályterminológiát használjuk, nagyon világos kijelentéseket tehetünk. (Bár valószínű, hogy az osztály-koncepció egy komolyabb tudományos elemzésben nem állná meg a helyét, nekem, blogger-publicistáknak tökéletesen megfelel. Különösképpen azért, mert az idősebbeknek – akik tanultak dialektikus és történelmi materializmust a gimnáziumban és az egyetemen – jól kezelhető, kényelmes világleírást kínál.)

Nos, Békés Márton felvetése kapcsán érdemes rámutatni, hogy a tőke nem önmagában áll, mögötte tőketulajdonos osztályt, és a tulajdonosokhoz kötődő osztályérdeket láthatunk.  Még akkor is, sőt annál inkább, ha a modern nagytőke mögött ritkán ismerhetünk föl személyeket vagy családokat, részvényvagdosó kapitalistákat. Inkább befektetési- és nyugdíjalapok a tulajdonosok, s ezek menedzsmentje képviseli a tulajdonosi érdeket. Ennek megfelelően a tőkés érdek is többféleképpen jelenik meg a világban. Ám az, hogy a tőke ma ilyen is, olyan is, az csupán optikai csalódás.

Valójából a tőke mögötti osztályérdek megosztottsága magának a tőkésosztálynak a kettéválásáról tanúskodik.

A világtörténelemben nem ritka eset az uralkodó osztály hasadása. A banki és kereskedelmi tőke konfliktusa, a földbirtokos arisztokrácia és ipari burzsoázia szembenállása, a kard és a talár nemességének differenciálódása… A történelem ezernyi példát kínál az uralkodó osztályon belüli rétegződésre. Magyarországon a legismertebb ilyen történelmi hivatkozás a reformkori nemesség két rétegének szembenállása, a polgárosodásban érdekelt, kis- és középnemesség, s a feudális viszonyok fenntartásában érdekelt arisztokrácia szembenállása. (Amely történetet persze színessé teszi az olyan osztályárulók fellépése, mint amilyen például Széchenyi volt…)

De tulajdonképpen hogyan is várhatnánk állandóságot az uralkodó osztálytól? Abban a dinamikusan változó világban, amelyben nekünk szerencséltetett élnünk, nemcsak a technikai lehetőségek, az erkölcsök, az életkörülmények, de a tőkés (és persze vele együtt más osztályok) belső viszonyai is folyamatos változásban vannak. A nyolcvanas évek óta trenddé váló változás ma már oda vezetett, hogy a hagyományos tőkésosztály világosan két pólus mentén differenciálódik. Az újonnan alakuló osztályba a globalizáció nyertesei csoportosulnak, a másik tábor – tulajdonképpen a hagyományos tőkésosztály – a globalizáció veszteseiként kénytelenek magára nézni.

Tőkék és érdekek

A globalizáció nyertesei, a multinacionális nagyvállalatok ma már a maguk ideológiáját is megtalálták. Ők érdekeltek a nyitott társadalomban, a migráció bátorításában, és elősegítésében, nekik állnak útjukban az államok, s határok. Ők azok, akik a technikai újításokat kidolgozzák és megvalósítják, ők hirdetik a maguk identitásának megfelelően azt a primitív scientizmust, amelyben az ember szinte mindenható lényként mentes idő és tér, test és lélek kötöttségeitől.

Ők hirdetik a hagyomány, a nemzet, az állam, a nem és spiritualitás felszámolásának lehetőségét és szükségességét.

Rátaláltak olyan divatos szellemi termékekre, mint a filantrópia, a gender-fluiditás, a feminizmus, a nyitott társadalom, s ezek segítségével saját érdekeiknek megfelelően igyekeznek befolyásolni a közbeszédet, a közgondolkodást, s azokon keresztül az egyes törvényhozásokat. S mivel a hagyományos kapitalista demokráciafelfogásnak, a liberális demokrácia-koncepciójának megfelelően a tőke a politika meghatározója, ezért a legtöbb klasszikusan demokratikus országban már régen az ő képviselőik vannak hatalmon. A német, francia, olasz stb. politikai elit, az amerikai demokrata párt láthatóan és kétségkívül a multinacionális tőke érdekeit szolgálja, ideológiáját képviseli. Az az aktivitás, amit sokan high-tech cégek térfoglalásának, mások Soros-tervnek neveznek, valójában nem más, mint globális nagyvállalatok agresszív törekvése arra, hogy a világot a maguk képére formálják.

A nemzetközi tőkés csoportokkal szemben a nemzeti – azaz inkább lokalitáshoz kötött, hiszen Marxtól tudjuk: a tőkének nincs nemzetisége – kapitalisták függnek az államtól, annak működésétól, az általa nyújtott közbiztonságtól, infrastruktúrától, oktatástól, vagy úgy általában a jó kormányzástól, s annak következményeként a belső vásárlóerőtől. Ideológiájuk is csak egészen friss és bizonytalan fejleményként, forrásban lévő szellemként van jelen világunkban.

A putyini Oroszország eszmei útkeresése, a Trump körül alakuló alt-right mozgalom, a visegrádi csoportban megerősödő konzervativizmus, vagy Orbán illiberális demokráciája mind-mind lokalitás-mozgalmak, azaz elsősorban a helyi tőke mozgalmai. Ha tetszik, a helyi oligarchák kísérletei arra, hogy a demokrácia eszközrendszerét visszaszerezzék a multinacionális tőkétől. E mozgalmak közös jellemzője, hogy az állam és a tőke valamifajta együttműködését kérik és ajánlják föl, szemben a korlátlanul államellenes nemzetközi tőkés érdekekkel.

A legtöbb, ami elérhető

S mindez válasz Békés Márton kérdésére is: Forradalomra ma valóban nincs lehetőség. De nem is volna értelme felforgatni egy tulajdonképpen remekül működő rendszert. Amire szükség van, az a lokális tőke és az állam szövetsége, mégpedig olyan módon, hogy az alku révén maga a lokalitás is nyerni tudjon.

Ezt a programot ma Magyarországon a Fidesz, s a másik két rendszerkritikus párt, a Jobbik és az LMP is képviseli.

Ma a forradalom a nemzeti tőke melletti elköteleződést jelenti. Nemcsak azért, mert a lokalitáshoz kötődő burzsoázia klasszikusan polgári-nemzeti ideológiája kedvesebb nekünk – hiszen az is lokalitáshoz, s így a helyi hagyományhoz kötött –, hanem inkább azért mert ennek zabolán tartása hosszú távon is lehetségesnek tűnik.  A nemzetközi tőke állandó konkurenciaharca miatt ugyanis a nemzeti tőke újra és újra az állam, a polgárai által ellenőrzött állam támogatására lesz utalva.

A most jobbra húzó országok így valamilyen formában újraalkothatják a globalizáció által lerombolt jóléti államokat.

Persze ennek bizonyosan az illiberális demokrácia lesz az ára. Meglehet, másképp nem is mehet. A harmincas-ötvenes években is illiberális alapokon – korlátozott választójog, appartheid, rasszhigiénia, férfi-felsőbbrendűség, hagyományos családmodell és más hasonló ideológia-elemek hűvösen konzervatív mátrixa mellett – alakult ki a jóléti állam.

Lehet, hogy ma ez a forradalom, a globális tőke profitmaximalizáló ámokfutására féket vető maximális cél.