A lemaradás veszélye

Nagyot futott az interneten Békés Márton Mandíneren megjelent esszéje, A lemaradás előnye. A szerző azt igyekszik kimutatni, hogy most, amikor Európa lassan a végnapjait éli, okunk van örömre – nekünk, közép-kelet-európaiaknak. Hamarosan lezárul ugyanis az utólérés-neurózis kora, s nekünk nemcsak azért nem kell felzárkóznunk, mert nem lesz kihez, hanem azért sem, mert addigra kiderül, soha nem is járt előttünk Nyugat-Európa.

Békés Márton azonban téved. Trendeket fedez föl ott, ahol csak divatok vannak, és nem lát meg olyan tendenciákat, amelyek azonban minden múló divatnál fontosabbak.

Mi Európa?

Kezdjük ott, hogy a szerző Európát ugyan „a felsőbbrendűnek tételezett értékek” forrásának látja, de úgy véli, hogy „az ún. uniós értékek … nem jelentenek többet, mint a tőke, a szolgáltatások és a humán erőforrások puszta áramlását…” A hiányzó Európa-definíciót ezek után szép ívű – Bibótól, sőt Dosztojevszkijtől a Harvardon előadást tartó Szolzsenyicinig feszülő – kultúrtörténeti panoráma segítségével vázolja elénk. A nagy képet legszilárdabban Bibó tartja össze, akit úgy idéz meg, mint aki szerint a nyugati társadalomfejlődés „Nem más, mint a szabadság kis köreire felépített és a szabadság felé haladó, annak korlátait folytonosan lebontó, ezzel a társadalmat mozgásban tartó, a nemzeti emancipációt az egyetemes emberi szabadság kibontakozásával párhuzamosan megvalósító lankadatlan törekvés.”

Azt azonban már az elején leszögezi, hogy „Bibó István tévedett, amikor a kelet-európai történelem értelmét a nyugat-európai társadalmi–gazdasági alakzatok utolérésében” látta. Nem, hogy nem kell utolérnünk Nyugatot, de nem is szabad.

Bekes szerint ugyanis „a szabadság struktúrái tőlünk nyugatra jó ideje az élet ellen fordultak: a liberális demokrácia ellankasztotta a vitális ösztönöket, a szekularizáció racionalizmusa a történelem terhétől való megszabadulás ígérte, sőt egyes kortárs törekvések egyenesen az élet biológiai alapjai ellen törnek.” Azonban azt is hozzá teszi: „Szerencsére A 20–21. század fordulójának olyan (ellen)kulturális jelenségeiből pedig, mint a multikulturalizmus és a bevándorlás pártolása, a nemek és hagyományos szerepeik összezavarása (gender-ideológia, LMBTQ-identitás, queer-elmélet) vagy az emberjogi doktrína, e térség szinte teljes egészében kimaradt, de legalábbis immunisabbnak tűnik velük szemben, mint a nyugati társadalmak.”

Közben azt is kifejti, hogy „a történelem főutcáján való haladás nem csak előnyökkel jár, számos példa bizonyítja, hogy az egykori lemaradás hasznot hajt, sőt a kiutat olykor a valamikor zsákutcának tartott leágazások és a mellékutcák jelentik! Bizonyos történelmi helyzetekben a fórt éppen egyes „fejlődési fázisok” kihagyása biztosítja, a lineáris haladásnál pedig gyorsabb lehet egy-egy huszárvágás vagy meglepő ugrás.”

Ez persze önmagában igaz, Bekest azonban merész fantáziákra indítja.

Mint írja „van okunk a reményre. A sokáig „történelem alatt” élő népek (lettek és albánok, magyarok és románok, lengyelek és bolgárok, csehek és szerbek, szlovákok és horvátok), amelyek a 20. század közepe óta kimaradtak számos nyugat-európai kulturális folyamatból, valójában nem maradtak le semmiről. Pláne nem vesztettek semmit, sőt inkább nyertek ez által. A százötven éve tartó felzárkózási diskurzus idejét múlta, először báját, aztán értelmét veszítette el.”

Trendek vagy divatok?

Abba nyilván nem kell itt belemenni, milyen fájó hiátusok éktelenkednek Békés kultúrtörténeti összefoglalóján, de azért valószínű, hogy az alaposabb tájékozottság más következtetésekre vezette volna a szerzőt.

A kritika előtt azonban, kérem, vessenek egy pillantást a Kortársak térképe (Map of Contemporiaries) című honlap táblázatára. http://ybogdanov.github.io/history-timeline/ Amikor fiamnak mutattam a programot, döbbenten meredt a képernyőre: „Úgy tanuljuk, mintha a reneszánsz, a reformáció, és a nagy földrajzi felfedezések egymást követték volna. De itt jól látszik, hogy mindez egyszerre történt…”

A rendkívül tanulságos (és felette szórakoztató) táblázatot azért ajánlom éppen Békés esszéje kapcsán a figyelmükbe, mert jól mutatja, milyen sok rövid és ma már megmosolyogtató divathullám, és milyen kevés hosszú trend formálta Európa sorsát. Azok a jelenségek, amelyek most Békésnek és a hozzá hasonló aggodalmaskodóknak a Nyugat végét sugallják – bár valóban döbbenetesek és elfogadhatatlanok – inkább tűnnek múló divatnak, mint komoly elköteleződésnek. A gender-ideológia nem tűnik többnek, mint Savonarola firenzei rémuralma, vagy mint a XVIII. század végén Az ifjú Werther szenvedései által kiváltott öngyilkossági hullám.

Békés példatárában található rém-jelenségek nem Európa aggkori demenciájának tünetei, csak múló megbetegedések.

Mi több, talán azt is kijelenthetjük, hogy Európa viszonylag egységesen áll szemben az elmebeteg kezdeményezésekkel. Az, hogy mégis úgy tűnik, a többségnek fontos a melegházasság, meg a transzneműek jóléte, valójában egy marginális ultrabaloldali kisebbség erős befolyásának köszönhető. Igaz, hogy a Varkey Foundation most megjelent kutatás szerint az európai 18 és 21 év közötti fiataloknak több mint hetven százaléka úgy véli, egyenlő bánásmód illeti a transzneműeket, sőt majdnem kétharmaduk támogatja az azonos neműek házasságát, mindez csak néhány korosztályra jellemző adat.

Az idősebbek valószínűleg nem így gondolják. Bár erről kutatás nincs, arról például van (Ipsos), hogy az amerikaiak ötvennégy százaléka szerint a helyükön kell maradniuk a konföderációs emlékműveknek, s csupán huszonhat százaléka gondolja, hogy mindenre elszánt politikai korrektségnek megfelelően a szobrokat el kell távolítani.

Persze, teszem hozzá csendesen, attól még, hogy az újbaloldali métely nem annyira általános, mint amilyennek igyekszik magát megmutatni, nos, ettől még minden nehézség nélkül belepusztulhat Európa. Különösen is belepusztulhat abba, hogy magára húz egy erős mohamedán identitással rendelkező, virulens, de megváltozni nem nagyon akaró kisebbséget. Kevesebbtől is omlott már össze civilizáció…

Mindenoldalúan fejlett szocialista ember

Apropó kultúra: abban igaza van Békésnek, hogy „a sokáig történelem alatt élő népek (lettek és albánok, magyarok és románok, lengyelek és bolgárok, csehek és szerbek, szlovákok és horvátok), amelyek a 20. század közepe óta kimaradtak számos nyugat-európai kulturális folyamatból, valójában nem maradtak le semmiről.” E tény – bármilyen furcsa is – elsősorban és leginkább a szocialista kultúrpolitikának köszönhető.

A szocialista művelődéspolitika titkos mércéje ugyanis a polgári kultúra volt.

Az úgynevezett mindenoldalúan fejlett szocialista ember eszménye, valójában a művelt és sokoldalú polgár ideálját vette át, s – ami külön dicséretére válik ennek a kultúrpolitikának – próbálta a népesség egészéhez eljuttatni.

Ezért is éle át traumaként Közép-Kelet-Európa értelmisége a globalizáció újszerű értékszemléletét, s ezért éli meg tragédiaként a most jelentkető kulturális áramlatokat.

Nekünk valóban kimaradt, pontosabban csak a rendszerváltás után – illetve már valamivel előtte –  jelentkezett az a jóléti szellemi, amit leginkább a posztmodern anything goes, minden megy, mindent lehet, minden egyenértékű (egyenértékű önkifejezés) gondolatisága jellemez, s amelyben a kulturális termékek között – éppen egyenlőségük miatt – nem lehet értékrangsort felállítani.

Békés optimizmusát e tekintetben szívesen osztanám. Örömmel remélném, hogy a közép-kelet-európai értelmiség olyan műveltséget hordoz, ami – tartalmazva a keresztény gondolkodók rajongásának, a reformáció szigorának, a reneszánsz életörömének, a felvilágosodás nagyszerű eredményeinek, s a modern polgári lét emelkedettségének minden nemes hagyományát – az európai szellem lényege.

De félek, hogy örömömben a vágyvezérelt gondolkodást kellene nyakon csípnem.

Nagyon kevés jel mutat arra, hogy az európai-polgári-szocialista műveltség-eszmét tovább akarná vinni a közép-kelet-európai kultúrpolitika. De ez változhat. Van azonban valami, ami miatt sajnos a mi értelmiségünk és a mi kultúránk erejébe vetett hit és reménység nem túl meggyőző. És ez Békés cikkének legnagyobb hiányossága, Békés Márton komoly tévedése: a felzárkózás tétje

Európa ugyanis nem attól Európa, hogy biztosítani tudja „az egyetemes emberi szabadság kibontakozását” hanem attól, hogy létrehozott egy példátlanul sikeres gazdasági rendszert.

Európa a kapitalizmus!

Ez adja értékét és jelentőségét. És minden más ebből következik. Ebből származik jóléte, polgárainak szabadsága, s végső soron ebből származik parttalan érték-relativitása is. S ez utóbbi lehet, hogy idővel valóban pusztulásba sodorja a Nyugatot, ám érdemes észre venni, hogy minden alkalommal, amikor a modernitás lebontott egy-egy hagyományt, a konzervatív aggodalom végromlást kiáltott. Eddig nem lett igaza. De hadd tegyem hozzá: nem kell ahhoz a Nyugat alkonyának színes disztópiáját látni, hogy ne szeressük a haladár ötleteket.

Elég, ha nem szeretjük.

És elég, ha megakadályozzuk elterjedésüket, mint ahogyan a radikális modernizátorok számos idióta ötletet sikeresen gáncsolta el a konzervatív szellem. Na, meg a valóság…

Mindazonáltal a kapitalizmus csodája, a bővített újratermelés dinamikus felfutása, az intenzív gazdaságfejlesztés lehetőségeinek felfedezése és kihasználása elvitathatatlanul a Nyugat érdeme. A kapitalizmus – a korábbi extenzív gazdasági növekedéssel, nulla összegű játszmákkal szemben – olyan termelési módot jelent, amely nyer-nyer játszma keretében hoz létre gyarapodó javakat. És ez a tény jelenti a Nyugat megkérdőjelezhetetlen erejét.

Ehhez kell, vagy érdemes felzárkózni, ennek technikáit érdemes ellesni, ezt érdemes a magunk hasznára átvenni.

Zárójelben jegyzem meg: lehet, hogy a kapitalizmus nagy mítosza, a nyer-nyer koncepción alapuló növekedés nem igaz. Újabban egyre komolyabban vetik föl alternatív közgazdászok, hogy a tőkés világ sikere nem más, mint a rablás és a kizsákmányolás sikere. Nyugat valójában csak élősködő, kifosztója az anyatermészetnek, s nem utolsó sorban az emberi természetnek, a szegényeknek, a kényszerhelyzetbe kerülteknek… Lehet, hogy így van. s akkor a felzárkózás a rablóbandához való csatlakozást jelenti, ami morálisan bizonyosan elvetendő. Kevéssé szerethető koncepció.

Csakhogy a kérdés nem tűnik morális természetűnek. Úgy tetszik, hogy a Nyugat nem hagy más alternatívát: kizsákmányoló leszel vagy kizsákmányolt. Ez a felzárkózás tétje, nem a szabadság, az emancipáció, meg az értékválasztás.