Őfőméltósága a Kormányzó!

Igyekszem legyűrni magamban azt a késztetést, hogy népirtással vádoljam meg Orbán Viktort, hiszen nyilvánvaló, hogy ebben a melegben hónapokkal rövidíti meg a liberális populáció átlagéletkorát az, hogy a miniszterelnök szerint Horthy Miklós történelmi megítélése nem a liberális kánon szerint történik. Ezen önfeledten kacaghatnánk is egy jót, hiszen a liberálisok bosszantása a kedvenc szórakozásunk, de ettől még van adósságunk Horthy személyének megértése és értékelése tárgyában.

Először is, a mentálhigiénénk érdekében felejtsük el mindazt, amit a marxisták és a liberálisok mondtak róla, mert azok értelemszerűen marhaságok. Másodszor meg katonaember volt.

Miután manapság nincsenek katonaemberek a közéletben, sem sehol, sőt a szocializmus ezt a fogalmat már a fegyveres erőinek a színvonalával brutálisan lejáratta a negyvenes évek végétől, a magyar társadalom elfelejtette, hogy egy normális közösségben milyen jelentős szerepe van a katonáknak, a katonatiszteknek. Aki volt sorkatona az a „néphadsereg” primitív alkoholista, a végletekig rosszindulatú és bunkó tisztjeire és tiszthelyetteseire gondol a tiszt szó hallatán, akkor is, ha sikerült normális tiszteket kifognia annak idején, mert mindig az volt a kivétel. A ’45 előtti világban a tisztikar sokkal magasabb színvonalon állt, akkor is, ha az emberiség szemete ugyanúgy megtalálható volt a soraiban, mint sajnos bárhol másutt.

Ráadásul Horthy a ’14 előtti világ neveltje, cselekedeteit, hiedelmeit, értékítéleteit abban a kontextusban kell megítélni.

Sem a katonaság, sem a háború nagy rajongója nem vagyok, mégis mindent elmond korszakunk végletes ostobaságáról, hogy a katonai erények, a hadsereg és a hadkötelezettség szükségessége mellett egy realista pacifista nézőpontból kell érvelni, mert az uralkodó liberális ideológia betegesen ellenséges azokkal szemben, akik a hazájukat, a nemzetüket, a népüket fegyveresen is hajlandók megvédeni.

Horthy katonatiszt volt, aki mind a csatatéren (a tengeren), mind az uralkodó mellett, mind a lázadókkal szemben szerzett a személyiségét meghatározó tapasztalatokat. Beállítódása egy olyan magas rangú katonáé, aki tagja a parancsnoki láncnak, de nem annak legtetején foglal helyet.

Ez meglátszott rajta kormányzó korában is, mindig a király parancsainak végrehajtója maradt. Ez nyilván magyarázatra szorul, hiszen nem volt király.

A liberálisok eszelős gyűlöletének középpontjában álló „Szent Korona-tan” ugyanis a liberális ideológia számára érthetetlen és értelmezhetetlen viszonyrendszerbe helyezi be a korona alattvalóit, amelyben, különösen egy katonaember, egy tengerész számára, a főhatalom birtoklása sem jelenti azt, hogy nem kellene alávetnie magát bizonyos általános és magától értetődő parancsoknak. Ha van király, akkor a király parancsainak, ha nincs, akkor azoknak a parancsoknak, amelyeket a király nyilvánvalóan kiadna. Horthy azt a parancsot teljesítette egész politikai pályafutása során, hogy vissza kell helyeznie a Szent Koronát, a magyar nemzetet a jogaiba, helyre kell állítania a ’14 előtti Magyar Királyság integritását. A legjobb tudása szerint.

Ebben nem lett végül sikeres, sok esetben kiütköztek emberi korlátai, hibái, ha úgy tetszik, tévedett abban, merre halad majd a történelem. De minden kortársa tévedett abban, hogy merre halad majd a történelem.

Horthy a saját korlátain belül azonban több mint húsz évig sikeres volt és megőrizte a nemzet túlélési esélyeit.

Tette ezt a történelmi uralkodó osztállyal együttműködve természetesen. Valamint olyan társadalmi támogatottsággal és tekintéllyel, amelyről a szélsőséges liberális politikusok csak álmodozhatnak.

Horthynak rengeteg hibája volt (csak a liberális politikusok tökéletesek), viszont nem élvezte a gyilkolást. Elképzelhetetlennek tartotta azt, amit egyes katonatisztek a munkaszolgálatos századokkal műveltek vagy a polgári lakosság ellen elkövetett erőszakos cselekedeteket. Azt hitte (sokan vannak ezzel így), hogy a saját erkölcsei érvényesek mindenütt, a Honvédség tiszti állományán belül is.

Felelős legfelsőbb parancsnokként nyilván mindenért, de maga gonosz, embertelen, aljas parancsot nem adott.

Horthyt a kormányzót, a katonát nekünk magyaroknak kell megítélnünk és nem a liberálisoknak. Horthyt nem szeretnünk kell, hanem ideológiai befolyástól mentesen kell megértenünk és építkeznünk kell a ténykedéséből következő tapasztalatokból. Ugyanis a sorsunk újra úgy alakul, hogy szükségünk lesz katonákra, katonaemberekre. Olyanokra, akik a haza megvédését élethivatásnak tekintik és olyanokra, akik, ha kell készek fegyvert fogni akkor is, ha nem akarnak katonák lenni.

Nem kívánok olyan időket a hazának, amikor felmerül a lehetősége annak, hogy katonai vezetők személyisége határozza meg a közéletet, de azért akkor nyugodtabb lennék, ha olyan „tengernagyaink” lennének, akik alkalmasak nemcsak az ország megvédésére, hanem akár a vezetésére is, és akiket nyugodt szívvel mi, pacifisták is elfogadhatunk „kormányzónak”. Horthy a békében nem vallott kudarcot, egy katonától ennél többet nem várhatunk.

És majd elfelejtettem a kötelező liberális-bosszantást a végére: Éljen a Kormányzó!