Korrumpáltak és korrumpálók

Divatja lett a korrupció elleni harcnak. Na, persze inkább az ellenzék körében hódit az antikorrupciós módi – annak rendje szerint –, míg a hatalmon lévőket oly igen nagyon nem hozza lázba ez a divat. Hacsak nem lehet nyakon csípni általa az előzőleg hatalmon lévőket… És persze tegyük hozzá, ezt a mondatot bármikor leírhattam volna, bármikor a választási cécó közeledtével.

Most, nagyjából egy bő esztendővel a választások előtt meg is nyílt a korrupciós ablak. Mindent elárasztottak az „ŐK LOPNAK” plakátok. No, igen, most még van értelme ennek a harcnak, esetleg elő lehet ásni kínos történeteket, fel lehet tenni kellemetlen kérdéseket, napirenden lehet tartani randa ügyeket, lehet általuk hitelt rombolni, karaktert gyilkolni, népszerűséget apasztani néhány hónapig, hogy aztán a választásokra fordulva újra elaludjon a korrupció kérdése, bezáruljon a visszaélésekre nyíló közéleti ablal.

Olyankor már veszélyes lenne túl sokat emlegetni a problémát. Még a végén valaki, valahogy, véletlenül tényleges kérdéseket is föltenne…

Törvényes és törvénytelen

De, ha már, íme, nyitva van a korrupció széles panorámáját megmutató ablakunk, hadd tartsak egy kis tárlatvezetést önöknek, vagy inkább hadd mutassam meg azt, ami ebben az ablakban még akkor sem látszik, ha az összes kenőpénz átadása-átvétele esetleg látszani tudna.

Kezdjük talán egy vallomással! Mi, jobboldaliak úgy látjuk, hogy ez a kormány, illetve általában a nemzeti kormányok a rendszerváltás óta Közép-Európában, ha megfeszülnek, sem tudnak annyira korruptak lenni, mint a baloldali rezsimek.

Persze, hogy mi így véljük, annak nem az az oka, hogy olyasféle emberi tartást társítanánk a jobboldali politikusokhoz, amit elvitatunk a baloldaliaktól. Ennél sokkal egyszerűbb, már-már mechanikus okai vannak a különbségnek.

Mi azt gondoljuk, hogy a korrupció nem feltétlenül és nem is elsősorban az a hátsó szobákban zajló mutyi, aminek a felületes média láttatja. Sok esetben nagyon is legális, törvényekkel és szabályokkal körülbástyázott jelenség. Hogy ez mennyire így van, azt éppen a szomszédos Románia példája bizonyítja, ahol a legklasszikusabb visszaélések némelyikét is igyekezne a kormány kivenni a bűncselekmények kategóriájából. De legális visszaélés-sorozatnak kell látnunk a rendszerváltás idejének spontán privatizációját vagy a törvényes keretek között zajló, de nyilvánvalóan hamis közbeszerzések garmadáját.

Politikusok és érdekcsoportok

Továbbá azt is gondoljuk, hogy a korrupcióban nemcsak a politikai elit (egy része) érintett, hanem éppen ilyen vastagon érintett benne a gazdasági elit (egy része) is. S nem pusztán arról van szó, hogy minden korrumpálthoz tartozik egy korrumpáló, minden visszaélésben érintettnek kell lennie egy döntéshozónak és egy lobbistának, de inkább arról kellene, szó legyen, hogy a korrupció eleve gazdasági érdekek mentén épül ki. A visszaélések, mutyik, fehérgalléros kalózakciók nem csak, és nem is elsősorban a politikusok bulijai, sokkal inkább a mögöttük álló érdekcsoportok kezdeményezései, olyan ügyek, amelyekben a politikusok inkább csak bábjai, igaz, jól kereső bábjai, a valódi érdekelteknek.

Ámde, ha ezt belátjuk, akkor azt is észre kell vennünk, hogy a korrupcióhoz erőforrás is kell. Hiába ismerem a minisztert vagy a polgármestert, ha nem rendelkezek azokkal az erőforrásokkal, amelyek révén, mondjuk, megnyerhetnék egy levajazott közbeszerzést, nem lesz kivitelezhető az umbulda.

Ebben az értelemben a korrupció éppen úgy működik, mint bármilyen más gazdasági tevékenység. Egy olajlelőhely önmagában semmit nem ér. Ahhoz, hogy kiaknázható legyen, igen nagy tőke kell. A korrupciós lehetőség ugyancsak tőke által kiaknázható, s persze minél nagyobb a tőke, annál nagyobb a lopás lehetősége.

Zsebek és zsebesek

És, ha ezekből az puzzle-darabokból, hogy most az összes többivel ne terheljük magunkat, összeállítjuk Mutyi-Magyarország politikai térképét, megdöbbentő formáció rajzolódik elénk. Egyfelől nyilvánvaló lesz, hogy a korrupció pártsemleges jelenség. Talán túlzás azt állítani, hogy a politika felett áll, mint ahogy azt is túlzás volna kijelenteni, hogy a korrupció maga a politika, ám az tény, hogy nehéz lenne elképzelni a magyar közéletet visszaélések nélkül.

Ha azonban a pártos elköteleződéseket is górcső alá vesszük, ijesztővé válik a kép: a nemzeti burzsoázia mellett elkötelezett jobboldali pártok, akik ugye a hazai oligarchák szekerét tolnák, nem tudják annyira tolni azt a szekeret, mint amennyire a multinacionális nagyvállalatok mellett síkra szálló, baloldali pártok taszigálni tudják. A hazai tőke erőforrásai összemérhetetlenül kisebbek, mint a világcégek lehetőségei. Lehet, hogy a magyar oligarchák, megtalálván a maguk jobboldali politikusait, el tudnak lopni egy-egy komolyabb közbeszerzést, de a multinacionális vállalatok – politikai kitartottjaik által – tulajdonképpen egész országokat tudnak zsebre tenni. Valahogy úgy, ahogy a spontán privatizáció idején zsebre tették a magyar gazdaságot…