Szabad-e a sajtó?


Ha már oly kétségbeesetten siratja EU-kompatibilis megmondóemberek hada a magyar sajtószabadságot, érdemes felvázolni ennek a híres szabadságnak az – egyébként meglepően szűk – kereteit. Érdemes szembenézni azzal, a globális kapitalizmus korában a sajtószabadság nehezen értelmezhető, sőt, tulajdonképpen értelmét vesztett kifejezés lett, pontosan úgy egyébként, mint annyi más demokratikus eszme.

Eszme és valóság

Kortárs demokráciáink apróbb-nagyobb válságai – mint például a tekintélyelvű rendszerek keleti és az elit-elvű rendszerek nyugati terjedése – súlyos felkiáltójelként hívja fel a figyelmet arra, hogy alapvető problémák vannak demokratikus berendezkedésünkkel. Aki ismeri mondjuk Tocqueville nagy könyvét az amerikai demokráciáról, aki egy kicsit is jártas a demokráciák születésénél bábáskodó elméletalkotók életművében, no, meg aki ezekkel párhuzamosan jelenünk valóságáról is tud mítoszmentes képet alkotni, az meghökkenve vetheti össze a demokráciával kapcsolatos eredeti elképzeléseket a most tényeivel. Nem nehéz felismerni: egy XIX., de még inkább XVIII. századi koncepciót próbálunk újra és újra ráhúzni a változó világra. Nem csoda, ha ez a ruha ma már olyan feslett, rongyos és foltozott, hogy nincs társadalom, amelyik kényelmesen viselni tudná.

Hogy mindez mit jelent választási módszereinkre, a fékek és ellensúlyok rendszerére, a népfelség eszméjére, de még akár a korrupció kérdéseire nézve is, azt általában is érdemes lenne vizsgálni. Most azonban vessünk egy pillantást a sajtóra, amelynek szabadsága – mint azt, ha máshonnan nem, a negyvennyolcas fiatalok tizenkét pontjából tudjuk – rendkívüli sarokpontja a demokráciának.

15-journalism-films-633x356

Kié a hitelesség?

És szögezzük is mindjárt le: akkor lett fontos, amikor viszonylag keveseknek volt választójoga, s ezek a kevesek, többnyire jómódú polgárok, rendszeresen vásárolták a maguk kedvenc lapját. Akkor lett fontos, amikor a választásra jogosult polgárság egyetlen szélesebb tájékozódási lehetőségét jelentette a sajtó, akkor lett fontos, amikor a lapkiadás, mint vállalkozás, viszonylag alacsony belépési küszöbbel átugorható lehetőséget kínált a lapgazdáknak, amikor nem kellett ahhoz komoly anyagi tőke, hogy valaki lapot alapítson. Kossuth vagy Marat, hogy csak két híres lapkiadót említsek, gyakorlatilag anyagi tőke nélkül, szinte kizárólag társadalmi tökéjére – ismertségére, népszerűségére – támaszkodva alapította meg a maga lapját.

A huszadik századra mindez megváltozott. Részben a tömegdemokrácia kialakulásának, a kiszélesedő választójognak, részben a növekvő életszínvonalnak köszönhetően kiszélesedett a lappiac, s ezzel párhuzamosan kialakultak a lappiacot uraló mamutkiadók. Hosszú távon is életképes újságot létrehozni ebben az időben csak nagy tőkebefektetés árán volt lehetséges, főleg azért, mert a megtérüléshez nagy olvasottság kellett. Ha egyszerűen akarnék fogalmazni: míg korábban a lapgazdák hitelessége biztosította az újságok társadalmi tőkéjét, addig a huszadik századra a hitelességet maga a lap hordozta, s ennek felépítése évekig tartó munkával – azaz hosszas és tetemes anyagi befektetéssel – volt csak lehetséges. Jórészt ekkor alakultak ki azok a máig élő brand-ek, amely a jelentős lapok morális bázisát biztosítják.

Ugye különösebben nem kell magyarázni, hogy a korábbi helyzethez, a tulajdonképpeni klasszikus sajtószabadság-eszméhez, az demokrácia eredeti nyilvánosság-elképzeléséhez képest milyen hatalmasat szűkült a nyomtatott nyilvánosság. Kevés kivételtől eltekintve, a sajtó ekkoriban szinte kizárólag a nagytőke érdekeit képviselte. Olyan is volt.

2-05172012-10000321A

Új médiumok, új kezdetek

A nagy átalakulás, az új reménység, a sajtószabadság eredeti koncepciójára hasonlító valami a hatvanas, hetvenes években kezdett ismét kialakulni. A jóléti rendszerek teljessé válásával, a diáklázadások szülte új, a korábbihoz képest szélsőségesen liberális demokrácia-felfogás terjedésével, s nem utolsó sorban az új médiumok mögött álló technikákkal létre jöttek ismét a szabad sajtó feltételei. A törvényi liberalizálások következtében sorra-rendre alakultak a lokális rádió, később tévéadók, a kis példányszámú, de elkötelezett célközönségnek szóló lapocskák, megszületett a különféle médiumok izgalmas tarkasága. Ismét úgy tűnt, hogy a sajtópiacra könnyű belépni, s bár rengeteg csőd kísérte a virágzást, azért újabb és újabb médiumok próbálták eljuttatni üzeneteiket a fogyasztókhoz. Mi, magyarok, a rendszerváltást követő években még megtapasztalhattuk ennek a vidám gazdagságnak az utolsó burjánzását, de elég körülnéznünk ahhoz, hogy lássuk, mára mindez semmivé lett.

bn-in929_journa_p_20150521152226

A szabadság határai

A nyolcvanas évek globalizációja, a multinacionális vállalatok születése, s nem utolsó sorban az internet megjelenése ismét gyökeresen átalakította a sajtó világát. A szétforgácsolódott hirdetési piacot, s természetesen a szétforgácsolódott tartalomszolgáltatást a nagyobb sajtóvállalkozások elkezdték újra központosítani. Az új tendencia a médiacsaládokat birtokló sajtóvállalat lett, amely egyszerre adta el valamennyi sajtótermékének hirdetési felületét a határok fölött reklámozó nagyvállalatoknak, s természetesen a tartalmak nagyobb részét is központi szinten állította elő. Egyre nagyobb sajtóbirodalmak jöttek létre, s ma már azt láthatjuk, hogy bár a lapgazdák időnként változnak, mégis a médiabirodalom az egyetlen működőképes sajtóvállalkozás. Aki nem tud ilyet építeni, annak nincs esélye a sajtópiacon.

Csakhogy az ilyen sajtóvállalkozás szükségszerűen szolgálja ki a multinacionális, nagyvállalati érdekeket, mert ezek legfontosabb partnerei, és ugyanilyen szükségszerűen törekszik megértő együttműködésre a mindenkori állami vezetéssel. Egyrészt azért, mert az biztosítja a működéséhez szükséges jogi környezetet, másrészt azért mert legnagyobb partnereinek, a multinacionális vállalatoknak legfontosabb támasza ugyancsak az állam, harmadrészt pedig azért, mert sok esetben maga az állam is hirdetőként jelenik meg a sajtóban. Érdemes hát vele is jóban lenni.

Érdemes például figyelni arra, milyen szolgai alázattal szolgálta ki egészen a közelmúltig a német sajtó a merkeli politikát, s Merkel asszony politikai gyengülését biztonságos távolságból követve, milyen óvatosan nyit, éppen ezekben a hónapokban az esetleges alternatívák felé.

A jelenség azért nagyon izgalmas, mert pontosan mutatja a kortárs sajtó szabadságának határait. A nagy médiabirodalmak csak akkor vállalják föl a szólásszabadság eszméjéből egyébként magától értetődően következő kritikus hangnemet, amikor ezt már kockázat nélkül megtehetik, de inkább csak akkor, amikor már kockázatosabb nem megtenni. A gyengülő politikus kritizálják, az emelkedőt támogatják, a hatalma teljében lévőt alázatosan kiszolgálják. Ez a sajtóvállalat érdeke.

Ezt a meglehetősen gusztustalan, érdekvezérelt magatartást természetesen a média igyekszik etikus állásfoglalásként bemutatni. Minden újságíró iskolában az az első, és szigorúan interiorizálandó lecke, hogy a média nem alakítja a valóságot, nem politizál, nem avatkozik be, csak tükrözi az eseményeket.

Miközben persze ez a korunkban elterjedt újságírói ethosz szöges ellentéte, egyértelmű tagadása a sajtószabadságnak. A tükör ugyanis nem szabad. Szabad csak az alkotó lehet.

newsstand_1930

Korlátok és korlátlanok

Mindez a tekintélyelvű Kelet-Európában hatványozott állami beavatkozással párosul. Különösen Magyarországon, ahol több évtizedes kiszolgáltatottság után Orbán igyekszik csökkenteni a multinacionális vállalatok befolyását, s igyekszik őket a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartására bírni, egyértelműen válik domináns tényezővé a kormányzati akarat. A sajtóbirodalmak életében ma Magyarországon a meggyengült nagyvállalati pozíciókat az állam veszi át. Nem azért mert igájába akarja hajtani a sajtót, vagy nem elsősorban azért. Hanem egyszerűen azért, mert globális vállalatokat háttérbe szorítva az állam lett az egyik legjelentősebb hirdető, s így a médiavállalkozások legfontosabb partnere.

Mindazonáltal a sajtószabadság eszméje nem veszett el. Éppen napjainkban, talán még évtizede sincs annak, hogy megszületett az internet kínálta új nyilvánosság, ami ma már komoly versenytársa a hagyományos médiumoknak. Egyes blogoknak, különösen az olyan gyűjtőfelületeknek, mint a Huffington Post, vagy a magyar Mandiner lassan több olvasója van, mint a kisebb médiacsaládoknak. És bár ezen a területen is egyre nő a belépési küszöb, azért ma még bárki indíthat blogot, weboldalt, online magazint, bárki megtalálhatja a maga közönségét, s a sajtószabadság igazi értelmének megfelelően nem követője, hanem alakítója lehet a közgondolkodásnak.

Amennyiben persze érdekelnek bennünket a miénktől eltérő és nem irányított vélemények is.


A szerző: Ratius

Ez is érdekelhet

Mit csináljunk, ha egy elmebeteggel hoz bennünket össze a sors?

  Természetesen ennek a felvetésnek semmiféle aktuálpolitikai vonatkozása nincs, talán csak az elmúlt néhány nap benyomásai …

2 hozzászólás

  1. Anno az egyetemen volt egy mondás, hogy a „Szabadság egy hosszúságot jelölő fogalom, a póráz hosszúsága értendő alatta.”

  2. Mócsi Zoltán

    A demokráciák egész története azt bizonyítja, hogy „fék” és „ellensúly” csakis a becsület és a tisztesség lehet.

Hozzászólás a(z) Alex bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük