Gazdaság a fejekben

Még valamikor a kilencvenes évek elején került a kezembe jeles közgazdászunk és közírónk, Kopátsy Sándor tollából egy szellemdús Weber-remix, amelyben azt fejtegette a rendszerváltás hevében égő alkotó, hogy Magyarország jó hely (lesz), mert dacára a katolikus többségnek, még inkább dacára az ateista még inkább többségnek, mégiscsak protestáns lelkek vagyunk, mi magyarok. Így aztán diadalmas tőkefelhalmozás, pörgős gazdasági fellendülés, átütő versenyképesség, szép jövő, esetleg ingyen sör vár ránk.

Meg a kínaiakra, akik ugyan nem protestánsok, viszont taoisták és az majdnem ugyanaz. Mindez Kopátsy akkori nézete szerint, melyek akkor és most is az oprimista közgazdaságtani fősodornak számítottak. Mire jutottunk velük?

Lélek és értelem

Mentem a sztorival apámhoz, aki közgazdász volt, ráadásul – mint tanszékvezető, egyetemi tanár – elég széles elméleti kitekintéssel, viszont mindenféle tényleges gazdasági haszon nélkül, azaz igazi huszadik századi humanista módjára művelte tudományát. Bele is keveredtünk egy súlyos elméleti vitába arról, hogy vajon a közgazdasági folyamatokban mekkora szerepet játszanak a személyes, vagy mondjuk inkább úgy, lelki tényezők. Az öreg azzal zárta a vitát, hogy hát persze, hogy szerepet játszanak, de ő ezzel nem sokat tud kezdeni, mert az indulati élet nem modellezhető, a tudomány meg, ugye modellekkel dolgozik. Persze azóta lett gazdaságpszichológia, de akkoriban ilyesmiről még csak nem is hallottunk. Megjegyzem, ha hallottunk volna, apám akkor sem hiszi el állításait. Jellemzően kuruzsló áltudománynak tartotta a lélektant, ám érdekes módon az emberi viselkedés gazdasági, vagy pontosabban gazdaságilag indokolhatatlan – szerinte irracionális – jelenségeiről hosszú előadást tartott.

Elmesélte például mennyire megdöbbentette az a tény, hogy a hetvenes, nyolcvanas években, a háztáji gazdaságban megtollasodott parasztok, milyen elképesztően távol álltak a tőkés szemlélettől. Noha az adminisztratív akadályok dacára is tehették volna, mégsem indult meg, még a módosabb falvakban sem, a tőkefelhalmozás. A rendszerváltást követően gyorsan el is szegényedett a korábban meggazdagodott réteg, a valódi agrárvagyonok végül nem náluk, hanem a téesz-káderekből lett zöldbáróknál találtak gazdára. S ez a tény az agráriumban lezajlott rendszerváltás egészére rányomta bélyegét.

Nem mindegy mire költünk, nem mindegy mi van a fejünkben, akkor, amikor költekezhetünk. A háztáji révén jómódra jutott kis-, de inkább mikrogazdák többsége még a nyolcvanas években is azt gondolta, hogy a kádári gulyáskommunizmus, s vele a téesz-környéki gazdasági lehetőségek sokasága még sokáig fennáll, s így nincs értelme a jövőbe invesztálni. Másfelől a múlt századból itt maradt paraszti szellemiségnek megfelelően a (szomszédénál) nagyobb kockaház, a csicsás, tüzép-barokk kerítés, netán a műmárvány kripta felépítését társadalmi előrelépésként élték meg.

Nem mindegy, mi van a fejünkben. Nem mindegy mire költünk.

Az alacsony hatékonyság csapdája

Mindezt azért mesélem el, mert mostanában élénk vita bontakozott ki a hazai gazdasági növekedés korlátai és lehetőségei körül. Sokan azt állítják, hogy az értékes munkaerő elvándorlása immár akadályozza a növekedést. A helyzeten az segíthetne, ha nőnének a hazai bérek. Csakhogy a hazai bérek addig nem nagyon mozdulhatnak, amíg a hatékonyság nem nő. A hatékonyságot viszont, egyebek mellett a bérek leszorításával is lehet növelni, s ezzel vissza is jutottunk oda, ahonnan elindultunk: az értékes munkaerő egyszerű matematikai műveletek elvégzése után, arra az igen racionális döntésre jut, hogy jobb lesz neki Németországban, vagy Angliában dolgoznia. És nekünk is jobb, ha az itt maradt munkaerő a róla elnevezett piac keresleti oldalával találkozik gyakrabban, nem csak a kínálatival, tehát önmagával és sorstársaival a munkanélküli központban.

Persze a hatékonyságon, sok egyéb mellett az értékesítés hatékonyságának javításával is lehetne lendíteni. Csakhogy az értékesítés folyamata az eladó oldaláról nézve drága és komoly szaktudást igénylő tevékenység. A legtöbb hazai vállalkozás nem is nagyon foglalkozik vele, afféle mellékes feladatnak tartja. A magyar vállalkozások túlnyomó többsége még ma is termeléscentrikus szemüvegen keresztül tekint a piacra, s fogalma sincs az eladásösztönzés jelentőségéről.

De valójában nem a marketing fontossága mellett akarnék én itt érvelni, hanem az érékesítés másik oldaláról, a vásárlói attitűdökről mondanék pár szót. Ez az a terület ugyanis, ahol nekünk, hétköznapi embereknek is lehet tennivalónk, ahol a saját viselkedésünk megváltoztatásával az egész gazdaságra hatást gyakorolhatnánk.

Ki kezdje a változást?

Mert valahogy úgy vagyunk mi a magunk vásárlási, fogyasztási szokásaival, ahogyan a háztáji-parasztok voltak a maguk kettős viselkedéskultúrájával. Az egyik oldalon lépten-nyomon becsmérlő szóval illetjük a magyar minőséget, s úgy hisszük, hogy az idők végezetéig arra vagyunk kárhoztatva, hogy a hazai ipar és szolgáltatás – a maga rossz hatékonyságának megfelelően – örökre bele ragadjon az silány minőség posványába. Másfelől egy elmúlt kor – akkoriban kényszerű – buhera-szellemiségét hordozzuk, s azt gondoljuk, racionális döntés lesz, ha a rosszabb, tehát olcsóbb kenyeret, a rosszabb, tehát olcsóbb bútort, a rosszabb tehát, olcsóbb bármit vásároljuk. Sőt, azt is gondoljuk, hogy majd mi, magunk megoldjuk okosba, kalákába, haveri alapon, hobbi-szinten. Szakember helyett majd a sógor javítja meg a bojlert, szakember helyett majd mi magunk betonozzuk le a teraszt, szakember helyett majd a szomszéd átjön, és segít fölszerelni az ereszcsatornát.

Miközben Európa sikeresebb felén az efféle viselkedés tényleg csak azokra jellemző, akik egy-egy szakterületnek autodidakta mestereivé váltak, mert ez a hobbijuk. A nyugati barkácsáruházban nem az építkezők, hanem valóban csak a barkácsolók vásárolnak. S amihez nem értenek, azt szakemberre bízzák. Ugyanígy az olcsóbb árut csak azok veszik, akik tényleg rászorulnak. A többség inkább a minőséget választja. Nagy kérdés persze, hogy mekkora a hazai vásárlóerő, mennyi a kényszerűség abban, hogy sokan az olcsóbb kínálat, a handyman megoldás felé fordulnak. De gyanítom, hogy akik megtehetnék, azok is inkább a magyaros költekezési hagyományokat követik. Pedig rajtuk is múlik, hogy milyen lesz a jövőben ez az ország.

Ha egy-egy jól sikerült reklám tömegeket győzhet meg arról, hogy A, B és C termék helyett D terméket válassza, akkor ugyan miért ne győzhetnénk meg önmagunkat ugyanerről? A fejekben (no, meg persze a pénztárcákban) lévő korlátokon kívül milyen akadálya van annak, hogy keressük a minőségi magyar árut, a minőségi magyar szolgáltatást? Mi lenne, ha a kedves budapestiek, akiknek az átlagbér átlépte a 300.000 Ft.-ot (amiről vidéken még álmodni se mernek), elkezdenének nem új és még szélesebb TV-re gyűjteni, hanem kimennének a piacra és ehető, magyar zöldséget vásárolnának. A pénz egy része nem valami kínai gyártóhoz vándorolna, hanem a magyar vidékre, ami ha sokkal gazdagabb nem is, de legalább élhetővé válna tőle. Nem mellesleg a zöldséges termelékenysége is javulna, ha egységnyi idő alatt nem ehetetlen szart árulna X-ért, hanem ehető élelmiszert 3X-ért.

Attitűdváltásunkkal, óriási szívességet tennénk a hazai vállalkozásoknak. Különösebb marketingköltségek nélkül is javulni kezdene hatékonyságuk. Ha a pékség drágább kenyeret tud eladni, vagy több drága kenyeret tud eladni – adott esetben csak azért, mert a vásárlók ezt keresik – akkor anélkül nő a hatékonysága, hogy ezért neki bármit is tennie kellene. (Azon kívül persze, hogy képesnek kell lennie jobb, tehát drágábban adható kenyeret előállítani.)

Érdemes szembenézni azzal, hogy a hazai gazdaság hatékonysága nem csekély mértékben rajtunk is múlik, azon, hogy mi milyen elvárásokkal lépünk be a boltba, az utazási irodába, a fodrászatba.

Nem mindegy, mi van a fejünkben. Nem mindegy mire költünk.  Vásárlási döntéseink változásával a hatékonyabb magyar gazdasághoz járulhatunk hozzá, hosszabb távon a magasabb bérekhez, s még hosszabb távon a felzárkózó, versenyképes európai élethez, aminek igen fontos összetevője a bélszín és a fekete paradicsom is, tehát azok, melyeket ma nem árulnak itthon, mert a fizetőképes réteg másra költi a jövedelmét.

A változást valakinek el kell kezdeni. Akár kezdhetnénk mi is.

Facebook hozzászólások

A szerző: Ratius

Ez is érdekelhet

Már több mint ezer magyar “pszichológus” tett hitet a genderideológia mellett!

Hatalmas port vert fel egy olyan mesekönyv, amely nagyon eltér a szokásostól. A folyamatosan „fejlődő” …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük