Oszkár, a telekocsi

Nekem már jó pár éve az Oszkár névről nem az Oszkár-díj nevű, szélsőséges ideológiai töltetű, értelmetlen műsor keretében átadott kitüntetés jut az eszembe, hanem az életképes szolgáltatás.

Sosem néztem meg magát a gálát, mert az ember, ha csak nem maga is kitüntetett, a parlamenti díjátadót sem nézi végig, pedig abban valószínűleg több váratlanság és humor, valamint kevesebb politika van, mind az Oszkár bulijában. Még a szocialista Magyar Televízióban is volt annyi ízlés, hogy a Moszkvai filmfesztivál díjátadó gáláját ne közvetítse a nyolcvanas években, amin mondjuk a „Partizán a novoszibirszki erdőben” című belorusz film viszi el az aranykalapácsot.

Az mondjuk kiderült, hogy Andy Vajna képes volt egy olyan filmpénzelési rendszert létrehozni, amely évi több olyan film elkészítését teszi lehetővé, ami nemzetközi fesztiválsikert arat. Ami az országimázsnak bizonyára jót tesz. Az kevésbé, hogy ezen filmek készítői általában hétpróbás liberálisok, akik az egész felhajtást a lehető leghatékonyabban használják egy tartalmas hazaárulás elkövetésére. Az is baj, hogy ezeket a filmeket a normális emberek viszont pont annyira nem nézik meg, mint azokat, amelyeket a legtökéletesebb nepotizmus és urambátyám világ működtetése közben az előző tolvaj banda megfinanszírozott közpénzből.

Az utolsó Oszkár nyertes film, amit teljes egészében képes voltam végignézni, az a Bárányok hallgatnak című akármi volt, emlékszem milyen bután néztem, amikor nyert, akkor tudatosult bennem, hogy ebben a történetben semminek semmi köze semmihez, csak legfeljebb a pénzhez.

Azóta persze sokat változott a világ, normális heteroszexuális ember a közelébe sem kerül a díjnak, fehér is csak akkor, ha van rajta valahol egy „Éljen Clintonné” tetkó és fel tud mutatni valami olyan szexuális kalandot, amely nem fér bele az amcsi FB nemi identitás katalógusába sem. Amiben a nőn és a férfin kívül még vagy hetven olyan szexuális elferdülés van, amelyet egy átlagos perverz is kikér magának.

Aztán megnéztem a mi Oszkár-győztes kisfilmünk előzetesét. Nem kellett volna. Az egészet természetellenesnek, undorítónak és ijesztőnek találtam, olyannak, mint az ötvenes évek filmjeinek azon jeleneteit, amikor a párttitkár elvtárs megmondja a frankót. De azt hittem, hogy ez csak filmművészeti járatlanságom következménye, meg azé, hogy megnéztem mostanában néhány jó filmet a hetvenes évekből és túl igényessé váltam. De nem, ahogy látom másoknak is feltűnt, hogy valami nem stimmel, egy ideológia dicsőítését díjazták, semmi múlhatatlanul értékes nem született.

Fel kell tennünk egy kérdést végre magunknak. Még ha feltétlenül szükségesnek is érezzük, hogy nagyon sok pénzt költsünk senkit nem érdeklő, önmegvalósító művészfilmekre, akkor is kellene olyan filmeket csinálni, amit a magyarok is megnéznek, legalább több százezres nagyságrendben. Olyan filmeket, amelyek a magyarság problémáira reflektálnak és amelyek nem a marxista és liberális ideológia borzongató keverékével itatnak át mindent, egyszerre nem véve tudomást a magyarság elmúlt 100 évének tragédiáiról és arról, hogy milyen kihívások állnak előttünk most.

Nekünk, magyaroknak az Oszkárhoz az égegyadta világon semmi közünk sincs.

Ha külföldi fesztiválokra csinálunk filmeket, akkor becsapjuk magunkat, pusztán csak kiszolgálunk egy olyan ideológiát, amely azt akarja, hogy mi ne is létezzünk. Ma a film a legbrutálisabb propagandaeszköz, ne hagyjuk már, hogy velünk gyártassák le, a mi költségünkön, a minket gyalázó reklámfilmjeiket!

Ne feledjük el, ma a művésztársadalom, tisztelet a számos kivételnek, szentül hiszi, hogy a művész szabadsága szakértővé avatja őt a globális felmelegedés témájától, a pszichiátria tudományán át a politika minden kérdéséig.

A művészek és különösen az amerikai szórakoztatóipar szereplői egyszerre működnek pártként, multinacionális nagyvállalatként, egyenként mindegyikük szexuális betegségének lobbistájaként, keresztényellenes egyesületként, az iszlám ügynökeiként, a nemzeti lét halálos ellenségeiként és természetesen ők képviselik, saját maguk szerint, egyedül a demokráciát is.

Az Oszkár-díj érdektelen és értéktelen. De a másik Oszkárral viszont lemehetsz a Balatonra olcsón. Remélem majd hirdetnek is nálam, itt, a blogon.:)))